Könyvajánló Christina Baker Klein – Árvák vonata

Az árvák vonataKiadó: Alexandra Kiadó

Oldalak száma: 312 oldal

Egy viharos életű fiatal lány és egy sorsával megbékélt idős asszony barátságának szívbe markoló története.

1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a közép-nyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény munkával, szolgaságban töltötték.


Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái.
A tizenhét éves Molly Ayer tudja, hogy csak azért nem kell bevonulnia a fiatalkorúak börtönébe, mert közhasznú munkában segíthet kitakarítani az idős hölgy padlását. Miközben segít kiválogatni Vivian holmiját, rá kell jönnie, hogy a látszat ellenére sok közöttük a hasonlóság. Molly penobscot indián, akit kézről kézre adtak a nevelőszülők. Vivianhez hasonlóan őt is idegenek nevelték fel, s neki is választ kell találni néhány, a saját múltjával kapcsolatos kérdésre.

orphan-train2Kivételesen nem a könyv ajánlásával, hanem egy kis történelmi áttekintéssel kezdeném. Nem tudom, hányan tudják közületek, hogy az 1900-as évek elejétől, mintegy 250.000 (nem elírás, tényleg ennyi)  árva, elhagyott, vagy hajléktalan gyereket szállítottak a zsúfolt amerikai nagyvárosokból, gyermekotthonokból, a közép-nyugati területekre, ahol a tervek szerint, szerető és gondoskodó családra lelhettek. A vonatokon utazó gyerekek évtizedekig úgy hitték, hogy az ő vonatuk az egyetlen.

Az írónő, egy családi történet nyomán indult el az egykori lelencvonatok nyomában. Megtalálta az utasokat, s a leszármazottaikat. Jópár egykori árvával beszélgetett, s rá kellett döbbenie, hogy nem minden gyereknek jutott gondos, szerető család. Ezzel el is érkeztünk az alaptörténethez. Egy bevándorló ír család kilenc éves kislánya Niamh (későbbi nevén Dorothy, majd Vivian),  csupán egy volt a több százezer otthont kereső gyerek közül, akik az árvák vonatán utaznak egy új élet felé. Nagyon hamar rá kell ébrednie, hogy nem számíthat senki másra, csak saját magára. Nincs egyebe, csupán egy bőrönd, az emlékei és egy nyakláncon lógó ír kereszt, amit még a nagymamájától kapott. A cselekmény középpontjában elsősorban az ő története áll.  A másik főszereplő a 17 éves Molly, aki az idős Viviannál – aki ekkor már több, mint 90 éves –  kénytelen letölteni a rá kiszabott ötven óra közmunkát. Két nő, két kor, mégis sokkal több a közös bennük, mint azt elsőre bárki is gondolná. Mindketten árvák, egyik otthonból, családtól a másikhoz kerülnek. Egész fiatalon, még gyerekként megtanulják, hogyan kerüljék a konfliktusokat, hogyan viseljenek álarcot, egyfajta falat emelve maguk köré, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek mind testileg, mind lelkileg.

A történet felváltva játszódik az 1920-as és a 2011-es évben, mégis mind Viviannak, mind Mollynak, ugyan azokkal a problémákkal kell szembenézniük. Előítélettel, szegénységgel, de legfőképpen azzal, hogy az emberek mennyire könyörtelenül képesek visszaélni egy gyerek védtelenségével. Sajnos ezek, az évtizedek előrehaladtával mit sem változtak. Gondoljatok csak a gyerekmunkára, bérrabszolgaságra, gyerekek kihasználására. Sajnos mind, mind jelen vannak a XXI. században is, ahogy a barátság, a szeretet és a törődés is, ami fokozatosan, napról-napra alakul ki Molly és Vivian között.

A regény nagy része Vivian viszontagságos életéről szól, ahogy egyik családtól sodródik a másikig. Mindent megtapasztal, amit egy gyereknek nem szabadna. Verés, éheztetés, kizsákmányolás, szexuális zaklatás.  Molly élete sem sokkal könnyebb, mégis – ha szabad ilyet mondanom – talán, ő a szerencsésebb kettejük közül. Különös, mégis megkapó volt olvasni a 90 éves asszony és a 17 éves tini között lassan kialakuló barátságot. A könyv szinte minden oldaláról árad a remény, hogy Vivian valahol, valahogy, de megtalálja a szeretetet.

Az írónő nagyon jól oldotta meg a múlt és a jelen közötti “ugrálást”. Egyáltalán nem volt zavaró.  A könyv hangvétele nagyon lírai, mégis könnyed. A szívszorító történet ellenére is könnyen olvasható, bár néha le kellett tennem pár napra a regényt, hogy időt hagyjak magamnak, amíg az olvasottak leülepednek. Pont a lírai hangvétel és a szívszorító téma miatt, nekem kicsit furcsának és összecsapottnak tűnik a könyv vége. Tudnotok kell, hogy a nagymamám kilencvenkét éves. Azaz, Viviannal egyidős. Hiába olvastam átéléssel a könyv lapjait, nem tudtam elképzelni a nagyimat, ahogy a számítógép előtt ül, intézi a netes rendeléseit, használja az fb-t. Az ő korosztályuk ezeket a modern technikai csodákat, már nehez szokja meg, ha egyáltalán megszokják. Ez elég hihetetlennek tűnt számomra. Persze nem vagyunk egyformák és biztos élnek a földön szupernagyik és szuperdédik is. 🙂

Nem szoktam könyveket rangsorolni, osztályozni az ajánlókban. Most sem teszem. Csupán annyit, hogy nálam, Christina Blake Klein regénye, nem az “egyszer jó volt olvasni” kategóriába tartozik. Ez annál sokkal, de sokkal több.

“Megtanultam már rég, hogy elveszíteni valakit nemcsak egy lehetőség, hanem elkerülhetetlen. Tudom, mit jelent mindent elveszíteni, megválni az egyik élettől és egy másikra rátalálni. És most furcsa, de mély meggyőződés mondatja velem, hogy az én sorsom az életben az, hogy újra és újra megtanuljam ezt a leckét.”

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s