Bloginterjú – Julie V. – Faithbell

FaithbellA nagy kiadók manapság inkább a jól ismert írók regényeit adják ki, akiknek már a nevével el lehet adni a könyveket. Ezek azok az írók, akikben általában nem csalódunk, hiszen tudjuk, mit várhatunk tőlük. Talán ezért is szoktam rá az elmúlt hónapokban arra, hogy előszeretettel nézelődők olyan kiadók oldalain, akik előszeretettel jelentetik meg nagyközönség előtt, a ma még ismeretlen szerzők műveit. Ezek közé tartozik a Publio Kiadó is, akiknél rátaláltam a fiatal írónő, Julie V. első regényére a Faithbellre.

Könyvajánlót itt olvashattok. Szerencsém volt interjút készyteni a fiatal szerzővel, amiből kiderült pár érdekesség nemcsak Julie, hanem a Faithbell kapcsán is.

– Gyakorlatilag nem tudok rólad semmit. Mesélj kicsit magadról. Ki is Julie V. valójában?

J.V: Habár önmagamról kell írnom, mégis, ez a legnehezebb kérdés. Ki is vagyok én?
4 éves korom óta tanulok kézműveskedni, 2010-ben saját vállalkozást indítottam, ám ekkor még csak 14 éves voltam. Ásványkövekkel díszített drótékszereket készítek, plüssfigurákat, babákat varrok, emellett repertoáromban szerepelnek süthető gyurmával díszített evőeszközök és decoupage termékek is.
Éveken keresztül tanultam az általános iskolában drámát, később ebbe az irányzatba is szerettem volna tovább tanulni, ami végül sajnos nem jött össze. Természetesen nem csüggedtem, édesanyám akkoriban a kaposvári színházban dolgozott, így 9. osztályos koromra a Csiky Gergely Színház egyik önkéntes nézőtéri felügyelője lettem. Azt hiszem, mondhatom, hogy akkoriban szerettem bele még inkább a művészetbe.

– Széles érdeklődési körrel rendelkezel. Már említettem az FB-n, hogy meglepően kemény mondatokkal indít a regényed. Megvallom őszintén, ez keltette fel igazán az érdeklődésemet. Mi ihletett? Miből merítettél ötleteket a Faithbell megírásához?

J.V: A Faithbell alapötletét egy kellemetlen álmom adta. Verejtékezve kerített magába a szörnyű álomképek hada. Egy férfit láttam, aki sötét ruhát viselt, csapzott volt és részeg. Bármennyire szerettem volna menekülni tőle, minduntalan utolért és a véremre szomjazott. Rettegtem tőle, habár az arcán csak az eszelős vigyort láttam.  Innen jött az ötlet az apa karakterére, illetve a kezdő jelenetre. A többi pedig csak jött magától.
Törekedtem arra, hogy ne egy tökéletes világot tárjak az olvasók elé, és igen is, érezzék Alice fájdalmát és szenvedését. Azt akartam, hogy azonosulni tudjanak vele. Őszintén szólva, mikor a prológust írtam, sokszor meg kellett állnom. Elsírtam magam, ahogy láttam magam előtt a történést.

– A prológus érzelmileg engem is nagyon magával ragadott. Remény, szeretet, bosszú. Ezek az érzelmek mind-mind jelen vannak a Faithbellben. Mennyire volt nehéz munka ezeket az érzelmeket ennyi idősen lapra vetned?

J.V: Egész életemben úgy gondoltam az évekre, mint számokra. Sok mindennel volt dolgom, sok mindent láttam, amit egy ennyi idős embernek nem szabadott volna. De mindig úgy voltam vele, hogy a remény és a szeretet, ami leküzd mindent. A bosszú pedig egész életünkben körülöttünk van. Elég egyetlen rossz mozdulat és soha, senki sem fogja elfelejteni.

– A korosztályodból kevesen merik nyilvánosan publikálni az írásukat. Mikor volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy igen eljött az idő, s ki kell adnod a regényedet?

J.V: Mindig tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Már egészen kicsi koromtól kezdve írok, rengetegszer voltam vers-, mese-, és novellaíró pályázatokon, többször rangos eredménnyel zártam. Az év elején a Publio Kiadó egy igazán kedvező ajánlattal állt elő az elsőkönyves szerzőknek, s úgy döntöttem, ideje útjára engednem Alice-t és barátait.
Úgy gondolom, nincs abban semmi rossz, ha valaki fiatal létére ír. Segít feldolgozni az élet buktatóit, kudarcait, de emlékezetessé teheti a boldog perceket is. Én bíztatom arra a fiatalokat, hogy írjanak. Csodás dolgok születhetnek egy-egy gondolatból.

 

– Milyen érzés volt önálló regényként viszontlátni a Faithbellt?

J.V: Arra nincsenek szavak! Sosem fogom elfelejteni, mikor megérkezett a Publio Kiadótól az első e-mail a borítótervvel. Ahogy azt sem, mikor február 6-án megkaptam azt, amiben közölték; már e-bookban elérhető. A legfrissebb hír viszont ma hajnalban érkezett, Faithbell már nyomtatott kiadásban is kapható!
Őszinte öröm és boldogság tölt el, hogy átadhatok valakinek egy apró darabot magamból.

– Amikor először olvasta a családod, barátaid a történetet, mit szóltak hozzá? Tudták, hogy írsz?

J.V: A kiadás előtt pusztán két ember láthatta a könyvet. Édesanyám és a kedvesem. A párom a végletekig támogatott, még az írási folyamatok alatt olvasta, s segített, ha valahol elakadtam.
Anya egészen más tészta. Ő a legnagyobb kritikusom, amit szeretek benne. Bármennyire is elfogult tud lenni, ő bizony közli, ha valamit túlbonyolítok. Emellett bárhogy döntök, mindig mellettem áll és támogat.

 

– Van olyan szereplő a regényedben, akinek a karakterét a valós életedből merítetted?

J.V: Teljességében nincs. Alice édesanyjának karaktere, viszont sokban hasonlít a saját édesanyámra. Ugyan az a szeretet és összetartás jellemzi a kapcsolatukat, mint a miénket. A legszörnyűbb érzés volt megírni a karakter halálát. Mintha egy darabot szakítottam volna ki a saját szívemből.
Emellett Eliot, Alice bátyja nagyban hasonlít a saját testvéreimre, akik rengeteget jelentenek nekem. Habár több ezer kilométerre élünk egymástól, tudom, hogy mindig számíthatok rájuk.
Valamint Alice-ben egy kicsit engem is láthatnak az olvasók. Megelevenedik a karakterében a legnagyobb félelmem; elveszíteni a szeretteimet.

– Az érződött olvasás közben is, hogy Alice nagyon ragaszkodik mind az édesanyjához,mind a bátyjához.Volt esetleg olyan pillanat, amikor írás közben meginogtál egy kicsit?

J.V: Írás közben nem. Céltudatosan haladtam előre, tudtam, mit akarok kihozni a történetből, ám azóta minden nap megingok, s úgy érzem, kevés, amit eddig átadtam az olvasóknak. Igyekszem a maximumra törekedni, s sokszor érzem azt, hogy a Faithbellt túl korán adtam ki a kezeim közül. Szeretem, úgy ahogy van, de mindig találnék rajta valami csiszolni valót, de ez talán érthető, hiszen ő az első „gyermekem”, akit szabadjára engedtem.

– Azt mondod, hogy a Faithbell az első gyermeked. Lesz egy „második, …sokadik” gyermek is? Tervezed Alice és Liam történetének folytatását?

J.V: Alice és Liam kapcsolatát lezártnak érzem, egyelőre. Ám vannak kiskapuk, amik még igazán komoly bonyodalmakat szülhetnek az életükben, annak ellenére, hogy egy évekkel későbbi levél zárja a könyvet. Viszont nem érzem úgy, hogy most képes lennék folytatni.
Jelenleg is az új könyvemen dolgozom, mely a Tűzmámor címet kapta, melynek főszereplője Elda. Műfaját tekintve valamelyest hasonlít a Faithbellre, ám itt már beszélünk misztikumról és erotikáról is. A regény egyik kimondott különlegessége, hogy a borítót egyik írótársam és barátom készíti; Robert L. Rush.
A későbbiekben – a jelenlegi állás szerint – 3 könyv várható, más-más kategóriában. Egyikük javarészt a saját életem egy nagyon nehéz időszakát fogja taglalni.

– Ez nagyon titokzatosan hangzik. Jól gondolom, hogy a jövőben, több műfajban is szeretnéd kipróbálni magad?

J.V: Természetesen, igen. Igyekszem bővíteni a repertoáromat, hiszen jómagam sem egy kategóriából olvasok. Leginkább érzésre írok. Egy álom, egy illat, néhány elkapott szó az utcán újabb és újabb ötleteket ad, így sokszor maga a kategória kiválasztása -a mű elkészülte után- jelent kihívást.

– Mely írók, vagy regények hatottak rád legjobban?

J.V: Minden egyes könyv, ami a kezembe kerül, alakít valamit rajtam és a gondolkodásomon. Számomra nincs rossz író és nincs rossz könyv sem.
Ha igazán nagy kedvencekről beszélünk, Suzanne Collins: Éhezők viadala trilógiája biztos helyet kap az elsők között. Sherry Gammon: Szerethetetlen című regényét is zseniálisnak tartom, valamint Mary Hooper: Eliza Rose-át. Alapjába véve a drámai regények hatnak rám, de nem vetem meg a más kategóriájúakat sem. Ebből kiemelném Katee Robert: Rossz ágy, jó pasi című könyvét, illetve abszolút kedvenc Cassandra Clare: Végzet ereklyéi sorozata is.

– Mit üzennél az olvasóidnak?

J.V: Őszinte örömmel tölt el, ha az általam megalkotott világból egy apró szeletet átnyújthatok Nektek, kedves olvasók! Csak hunyd be a szemed, lélegezz mélyet és álmodd meg! Álmodj bánatot, sírást, veszteséget, s álmodj madarakat, virágokat és őszinte szerelmet. Én megtettem, na és Te? Ha úgy döntesz, velem tartasz, én örömmel várlak a birodalmamba!

S, hogy én mit üzenek a könyvek kedvelőinek? Nézelődjetek, keressetek, kutassatok, mert a jól bevált írókon kívül, új gyöngyszemekre bukkanhattok.

 

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s