Kérdezz – felelek Anne L. Green, Borsa Brown és R. Kelényi Angelika társaságában

13221742_502269283231522_4865256949199377820_nHárom fiatal nő. Egy szőke, egy barna, és egy vörös. R. Kelényi Angelika (RKA), Borsa Brown (BB) és Anne L. Green (ALG) nem is különbözhetnének jobban egymástól. Emellett mind a három hölgy máshogy látja a világot, máshogy kommunikál, másfajta regényeket publikál, de ők valamiért mégis nagyon jók együtt. Talán azért, mert mindannyian fiatalok, sikeresek, és ami talán a legfontosabb, vidámak.

Személyesen ezidáig nem ismertem őket, de a május 18.-án megrendezett író-olvasó találkozón mégis sikerült kellemes hangulatban eltöltenem velük egy vidám órácskát. Ne zavarta őket a telefon sem, amivel felvettem találkozó eseményeit. Felszabadultan, és közvetlen hangnemben válaszoltak minden feltett kérdésre. Egy idő után inkább hatott az egész találkozó egy kellemes baráti beszélgetésnek, mint idegenek közötti feszengő kérdezz-feleleknek. Tényleg csak a cappuccino és a kávé hiányzott.

A győri író-olvasó találkozót Göncz Péter (GP), az Álomgyár Kiadó vezetője nyitotta meg. Az első pár kérdést is Péter tette fel az írónőknek, ezzel is oldva a közönség zavarát.

Milyen kritikák érnek benneteket?

BB: Nagyon sok pozitív kritikát kaptam, ahogy pár negatívat is. Az a legjobb, amikor azt mondják, hogy én nem olvastam a könyved, de… Ezeket meg sem hallgatom. Szerencsére igazán kemény kritikát nem kaptam. Sőt, mára eljutottunk arra a pontra, hogy ha negatív kritikákat kapok, akkor nem nekem kell megvédenem magam, hanem az olvasóim védenek meg engem.  Ez hihetetlenül jó érzés.

Maffia sorozat

ALG: Sok pozitív élmény ért, de a negatív kritikákat természetesen nehéz feldolgozni. Amikor az ember ír egy könyvet az kicsit olyan, mintha a gyereke lenne. Kicsit olyan ez, mint amikor el kell engedni a gyerek kezét.  Tudomásul veszem, hogy mindenkinek meg van a maga véleménye, a maga ízlése. Nem fog mindenkinek tetszeni amit csinálok.

Remény

RKA: Nekem sok negatív élményem nincsen. Pozitív annál inkább és főleg azért, mert az első könyvem, Az agyam eldobom, valójában az én pánikbetegségemről szól. Sok olyan levelet kaptam, amiben azt emelték ki a levélírók, hogy reményt adtam nekik arra, hogy ki lehet jönni ebből a betegségből.

A negatív kritikákkal kapcsolatban én úgy gondolom, hogy ha a könyvnek akár a tartalmát, akár a stílusomat, akár a történetvezetést bántják az nem baj, hiszen nem tetszhet mindenkinek minden. De a  személyeskedést rosszul viselném, de azok, akik a kritikákat írják, nem nagyon személyeskednek. Így igazából nekem túl sok negatív élményem nincsen.

Most, hogy a Szulejmán és a magyar udvarhölgy megjelent egyelőre még csak pozitív kritikákat kaptam – nevet Angelika -, úgyhogy ezzel kapcsolatban megint csak nem tudok mit nyilatkozni. Erről a regényről tényleg nagyon-nagyon szépeket írtak.

RKA sorozat I

A történetekben, a regényeitekben lévő karakterek valós személyek? Az egyik mondjuk a szomszéd, a másik egy volt szerelem, esetleg magatok, vagy mennyire a kreativitásotoknak a gyümölcse? Egyáltalán mennyire légből kapottak a karakterek?

RKA: A Szulejmánt megelőző könyveim női problémákat, krízishelyzeteket, sok esetben ismerősöknek, sőt barátoknak a történeteit dolgozza fel.  Sőt, engem. Például a harmadik könyvemben, az Egy hajszálon múltban, nagyon benne vagyok. Az első könyvem pedig (Az agyam eldobom a szerk.), egyértelműen rólam szól. Nem is titkoltam, hogy az én betegségemről van szó benne.

Aztán hirtelen műfajt váltottam. Nyilván a Szulejmán és a magyar udvarhölgy nem lehet bármelyik szomszédom, tekintve, hogy 1541-ben játszódik. Ugyanakkor a karaktereim jellemvonásaiba mindig beépítem azokat az élő személyeket, akik a környezetemben vannak. A főhős valahol itt is mindig én vagyok, mert én ezt szeretném megélni. Szeretnék olyan lenni, mint Illésházy Anna (Szulejmán és a magyar udvarhölgy szereplője – a szerk.) – nevet fel Angelika. – A karaktereim valamilyen szinten igen is élnek, de a történetek, a sztorik, valamennyire kitaláltak.

BB: Ezt én is így gondolom. Bármennyire is tagadjuk mindig, hogy neeem, ez nem valós személy. De. Az. Szerintem olyan ez, mint egy svédasztal. Csípünk ebből is egy kicsit, abból is és összegyúrunk valakit belőle. Amikor már a tizedik ismerős magára ismer, akkor már nekem is leesik, hogy jaj, lehet, hogy túl sok volt benne a valós vonás. A történet viszont mindig kitalált. Nem valós. A regény pedig ennek a kettőnek az egyvelege és ez teszi számomra széppé az írást.

ALG: Hát igen – sóhajt nagyot. – Az első könyvem után (A remény hajnala) az összes barátom azzal ugratta szerencsétlen férjemet, hogy Matt-nek szólították. A végén már nagyon kínos volt – neveti el magát -. Főleg, hogy a férjem nem olvasta a könyvemet. Volt köztünk egy megállapodás, hogy nem is olvassa el.

BB: Ez a családi béke alapja.

ALG: Ez biztos is. Azért érti a célzásokat. Ezt főleg a civakodásokra értem. Én sem állítom azt, hogy a karakterek nem létező személyek, de én is azt mondom, amit a Borsa, hogy idealizálunk egyet. Van egy tulajdonság, ami megtetszik, ami megfog, és egy kicsit idealizálom. Nem feltétlen teremtem meg magamnak a tökéletes karaktert. Nagyon fura dolog ez. Az Eltitkolt múltnál történt, hogy az egyik barátnőm felhívott és azt mondta: Figyelj már! Ez a főnököd.

Oké, hogy a szitu megtörtént, de nem a főnököm a főszereplő. Volt egy jelenet, ami nagyon vicces volt és beleépítettem a történetbe. Ilyenek vannak. Meg olyanok is, amikor a munkahelyemen hallom: Csss, ne előtte mondjátok, mert beleírja a könyvébe.

Nem tudom megállni, hogy a vicces szófordulatokat ne írjam le, mert ezeket a humoros dolgokat nagyon jól bele lehet építeni a történetekbe.

Borsát és Annet kérdezném. Mindketten írtok férfi szemszögből. Mennyire nehéz nőkét férfi szemszöget írni? Kikértétek egy-egy férfi véleményét? Esetleg voltak férfiak a tesztolvasóitok között?

ALG: Ez nagyon nehéz, de most már jobban megy. Amikor elkezdtem írni a negyediket, már abszolút elgondolkodtam azon, hogy lehet, tényleg férfi szemszögből kellene írni a sztorit, mert nagyon nehéz az éles váltás. Most tudok annyira kemény lenni amennyire szerintem egy férfinak kell. Nagyon nehéz átállni. Én ráadásul váltott szemszögből írok. Egyik fejezetem férfi, a következőt folytatja a nő. De élvezem. Szeretem, amikor egyik fejéből megyek át a másikba. Pont ma volt erről egy posztom, hogy mennyire nehéz kijönni az egyik szereplőből és átmenni a másikba. Amellett, hogy önmagad is maradj. Érdekes ez a dolog, de férfiak véleményét nem kértem ki, bár voltak hozzáfűzések – nevetgél Anne.

Sötétség

BB: Az Arab írásakor voltak olyan részek, amikor meg kellett magam erőszakolni. Leírtam, elolvastam és azt mondtam: Úúúú, ezt más is el fogja olvasni. Kicsit finomítani kéne… De nem. Tartom magam ahhoz, hogy mindent nyersen írjak le. Úgy, ahogy én azt gondolom, mert különben nem ugyan azt fogja érezni az olvasó, amit szeretnék. Végig tudatosan abba voltam, hogy ne körítsek. Ilyen egy pasi, így írom meg.

Próbaolvasóim nem voltak. A bátyám bele olvasott az első kötetbe és azt mondta, hogy nem vagyok normális. Ott, akkor azt mondtam, hogy több próbaolvasás nem lesz. Hogy tényleg így gondolkodnak-e a férfiak az pedig egy lutri. Egyébként volt olyat férfi, aki azt mondta, hogy igen, ezt nagyon eltaláltam. Viszont volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő soha így nem vélekedne nőkről. Nyilván itt volt egy kulturális csapda, amibe bele kellett sorolnom a karakteremet. Az Arab szeretőjét női szemszöggel sokkal könnyebb volt megírni, mert abban van a lelkem.  Abba van a nőiességem. Abba vagyok én.

Most, hogy újra írom a Maffia trilógiát, vagyis bővítjük a második kiadásra, és kifejezetten kezdem imádni ezt a Massimo dolgot.

Az arabsorozat

Most már mindhárman az Álomgyár kiadó szerződéses írónői vagytok. Anneről tudom, hogy eleinte hobbiként indult az írás. Mennyire élitek meg munkaként az írást? Vagy nevezhetjük ezt hobbinak inkább?

RKA: Én újságíróként kezdtem. Az írás nekem alapból valamilyen szinten munka volt. Noha meg kell mondanom, hogy gyerekkorom óta írok. Valahol ott volt a hobbi része is, mert jó darabig ezért pénzt nem kaptam.

Újságírként dolgoztam több női magazinnak és női sorsokról írtam, női szoció riportokat készítettem. Ezek valamilyen szinten indikálták azt, hogy ilyen jellegű könyvekkel kezdjem az írói pályafutásomat. De a mai napig sem tartom munkának, hiába annak idején pénzt kerestem vele – most már nem írok lapoknak, – de nekem ez egy hivatásszerű érzés. Egy nagyon jó érzés. Én gyerekkoromtól így maradtam és ebben az egész családom támogatott.

Nekem az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy a szüleimtől kezdve a férjem, a gyerekem, az anyósom, tehát mindenki, aki körülöttem van, támogatott az írásban. Gyűjtötték a cikkeimet. Nekik meg van, nekem nincs. Az írás nekem hobbi, hivatás és munka. Az pedig, hogy egymásra találtunk az Álomgyárral, hab volt a tortán.

RKA sorozat II

GP: A kakaópor a habon.

RKA: Igen. A kakaópor a habon. Micsoda? A cseresznye.

BB: Nekem az írás egy hobbi volt. Versek, naplók, stb, stb. Nem azért írtam meg az első regényt, hogy könyv legyen belőle. A saját szórakozásomra készült. Utána a barátok unszolására kerestünk kiadót. Mára azért már nagyot fordult a kocka. Az Arabnál volt egy iszonyatos nagy lökés. Akkor minden megváltozott. Már a Maffiánál is érződött, de Az Arab az teljesen megfordította. Nálam most már napi nyolc óra az írás. Már mást nem csinálok, mint nyolckor odaülök a gép elé és négyig írok. Angelika és az Anne is dolgozik mellette, amiért minden elismerésem nekik. De nekem nagy boldogság, hogy ezt tudom csinálni.

De élvezed?

BB: Élvezem. Hát persze, hogy élvezem. Alig várom, hogy hazaérjek az iskolából, bevásároljak, mindent megcsinálok, amit bármelyik másik nő, és hurrá, dolgozhatok. Elvonási tüneteim vannak, amikor nem dolgozok. Olyankor agresszív vagyok és szemezek a laptoppal. De azért ezek jó dolgok és jelzik, hogy jó úton jár az ember.

ALG: Mi már ismertük egymást – intett felém Anne. De azt hiszem, hogy utaltam is arra, miszerint nem újkeletű a mi virtuális ismeretségünk. – egy régi csoportból, ahol én tényleg hobbi íróként kezdtem. Egyébként nem is voltak írói terveim. Otthon, GYES-en voltam a gyerekkel és egy idő után feleslegesnek éreztem magam. Mindig pörgős életet éltem. Olyan jellegű volt a munkám. Nagyon belassult az életem és estem, hogy felesleges vagyok. Azért vagyok, hogy itthon legyek, stb. Elkezdtem írni és tulajdonképpen a csoporttagok unszolására küldtem be a kiadóhoz a kéziratot. Akkor még nem is gondoltam ezt annyira komolyan. Tényleg úgy voltam vele: lesz belőle, ami lesz. És most már odáig jutottam, hogy én is felmondtam a munkahelyemen.

GP: Nem is mondtad.

ALG: De mondtam, múltkor is mondtam. – Péter közben megerősítette, hogy így van és csak viccelt. – A felmondásomnak nem feltétlenül csak ez az oka. Amúgy is szerettem volna mást is kipróbálni. Kicsit már nagy volt a nyomás. Az írás nekem most egy olyan plusz, amire nagy szükségem volt. Egyébként, amikor munka után hazamegyek, és leülök a gép elé, a férjem mindig azt mondja: de ráér már megint. 

Ezért mondom azt, hogy az irodámat feltétlen szeretném megtartani és munkaidő után bent maradok írni. De az írást nagyon szeretem, és nagyon el tudok merülni benne. Nagyon jó érzés.

Három szóban le tudnátok írni, hogy mit jelent számotokra az írás?

BB: Én egy szóval leírom: ÉN

ALG: Igen – helyesel – én. Szabadság érzés. Tényleg igaz, hogy szárnyal az ember lelke.

BB: Olyan, mint az olvasás. Amit te érzel olvasás közben, azt érzem én írás közben, csak az én kezemben van egy szál, amit vezethetek. Bár néha meglepődök, amikor önálló útra indulnak a gondolatok.

RKA: Akkor én mást mondok. Second life. Második élet.

Megteremtem magamnak azt, amit ebben az életben nem teremthetek meg. 1541-be nem élhetek – nevet. – Még, de majd az Álomgyár megoldja ezt a kis problémát is. Időkapu. Persze nem arról van szó, hogy nem szeretem az életemet. Tök jó életem van, csak én mindig vágytam máshová is.

ALG: A férjem pont ezért úgy érezte, hogy ő nem ad meg nekem valamit, amire én nagyon vágyok. Ez közöttünk egy fél éves szakadékot okozott, mire ki merte bökni, hogy neki tulajdonképpen mi baja van. Nagyon hosszú idő volt ez. Mikor végül elmondta, én is elmondtam, hogy számomra mit jelent az írás. Azóta már ő is megérti ezt az egészet, de ez nagyon nehéz egy kívülállónak. Az olvasók megértik, mert ők olvasás közben valami hasonlót éreznek, mint mi írás közben, de ezt külső szemmel felfogni ezt az érzést nagyon nehéz.

Angelika! A most megjelent könyved éles váltás az előző regényeidhez képest. Hogy jött a történelmi romantikus? Mennyiben követel tőled mást ez a műfaj?

RKA: Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyerekkoromtól rengeteg történelmi regényt olvastam. A hódoltsági időszakból pedig kifejezetten sokat. Nagyon szeretem ezt az időszakot. Pont akkor nyertem meg a Terézanyu pályázatot, amikor az Álomgyár Kiadóval összekutyulódtam, és olyan egyértelmű volt, hogy női regényt fogok írni. Hiszen előtte a cikkeim is mind női sorsokról szóltak és valahol így alakult. Amikor eljutottam a Váláshelyzet című könyvemhez, akkor valahogy úgy éreztem, hogy vége van egy időszaknak. Végig mentem a húszas éveiben lévő nők, a harmincas, a negyvenes, és most már az ötven éves nők problémáin, vagy egy bizonyos problémáikon, krízishelyzeteiken. Akkor úgy éreztem, hogy kiírtam magamból azokat a helyzeteket, amiket szerettem volna megmutatni. Emellett nekem mindig is nagy szerelmem volt a történelem. Az, hogy történelmi regényt írhassak, az számomra egy nagy kaland és boldogság. Az urak – mutat az Álomgyár Kiadó képviselői felé – megadták nekem ezt a lehetőséget. Persze bizonyos harcok árán, de azért végül is sikerült. Itt a könyv.

A kutatómunka folyamatos volt. Ahogy haladt a cselekmény, még akkor is utána kellett olvasnom eseményeknek. Ebben hatalmas segítségemre volt egy könyv, ami a XVI-XVII. századi levelezést tartalmazza. Ez valami iszonyatos nagy segítség volt. Azoknak az embereknek, történelmi személyeknek a leveleit olvashattam, akik szerepelnek a könyvemben. A nyelvezet, ahogy szólították egymást, ahogy írtak… Ezek nincsenek benne a történelemkönyvekben, de nagyon sokat számítottak a cselekmény és az egész történet szempontjából. Igen, nagy kutatómunkával jár.

Még egy mondatot mindenképp hozzá kell fűznöm. Mindig elmondom, hogy mennyire szerencsés vagyok. Már szerintem legalább ötödszörre mondom most is… Az én szerkesztőm, aki az utolsó két könyvemet is szerkesztette, történész. Ő Soós Tibor és nagyon sokat segített nekem. Nélküle nem mertem volna vállalni azt, hogy azt mondjuk erről a könyvről, valóban valós történelmi hátérrel rendelkezik és a tényleges eseményeket írtuk le.

Ha már szerkesztő. Mennyit küzdötök velük? Mennyire hagyjátok magatokat befolyásolni általuk.

ALG: Nehéz kérdés. Amikor kiadtuk az első történetet, bizonyos mértékig hagytam magam. Még nem tudtam, hogy milyen egy ilyen folyamat. Azért voltak ott is harcok, mert voltak olyan jelenetek, amikhez ragaszkodtam. De nehéz volt. Pont olyan, mint egy gyereknek elengedni a kezét. De voltak részek, amikben hallgattam a szerkesztőmre. Majd később volt nálam egy szerkesztő váltás. Juditomtól, akivel most dolgozom, és aki a második és harmadik könyvem szerkesztője volt, sokat tanultam.

Volt is egy ilyen kérdés Miskolcon, hogy tanultunk-e írni, vagy olvastunk-e írásról. De nem. Szerintem ezt menet közben lehet megtanulni. A szerkesztőm felveti, hogy hol, milyen hibáim vannak, hogy mikre figyeljek oda. Jó érzés, amikor a harmadik könyvemnél azt mondja: Jól, van. Látom, alakulsz.

A szerkesztő egy arctalan ember mögöttünk, de egy nagyon fontos ember. Olyan, aki nagyon sokat segíti a munkánkat.  Azokat a hibáinkat is észreveszi, amiket mi nem.

Eltitkolt

BB: Nekem az első könyv szerkesztése egy ébresztő volt. Pont, mint egy pohár hideg víz. Elküldöd a te szép kis kéziratodat, és visszajön: ez piros, az kék, ott rózsaszín és hol az enyém? Akkor kicsit meg is lepődtem és mondtam is, hogy nem tudom hol az eleje és a vége. Megkaptam egy másik formátumban.

Ma már nyilván tudom, hogyan működik ez, de eleinte azt sem tudtam, hogy mi az a megjegyzés buborék (egyfajta margószéli megjegyzés, amit a szerkesztők használnak a kéziratoknál. a szerk) Nekem ez eleinte teljesen kínai volt, hiszen nem ebből éltem. A harmadik könyvnél, már bizalom volt bennem a szerkesztő iránt is. Mert ez egy bizalmi dolog. Az első könyvnél ez még nincs meg. Ha a fülünkbe rágják, akkor sincs. Hiába mondják, hogy neked egy nagyon jó szerkesztőd van, akkor sem bízol benne. A gyerekedet sem bízod rá valakire, akiben nem bízol, és ez nyilván a munka folyamán alakul ki. Nyilván én is fejlődtem, és Az Arabnál és Az Arab szeretőjénél azt kell, hogy mondjam, semmi konfliktusom nem volt. Ott más volt a szerkesztőm is. Szabadosabb gondolkodású és elfogadta a stílusomat.

A maffiánál folyamatosan azt éreztem, hogy pont a Borsát veszik el belőle és ez nem volt nekem jó. Az arab trilógia első két részénél meg azt éreztem, hogy enged a szerkesztő. Engedi, hogy én legyek, és ha bele is javított úgy javított bele, hogy így is sajátomnak éreztem. Meghagyta a stílusomat.

Nagyon szeretek vele együtt dolgozni. Kalocsai Juditnak hívják.

Az Arab lánya

RKA: Én az első négy könyvnél nem küzdöttem semmit. Simán átment.

Azt azért hozzáteszem, hogy amikor egy szerkesztő a helyesírási, vagy a stilisztikai hibákat kijavítja, akkor abba mi írók nem szoktunk beleszólni. Ha a történetet akarja megváltoztatni, vagy olyan szavakat, gondolatokat akar leíratni velünk ami valójában nem tőlünk származik, akkor azt nem szoktuk elfogadni. De nekem ilyen tapasztalatom nem volt az első négy könyvnél.

Most azonban úgy kaptam vissza a kéziratot, hogy tele volt pirossal és megjegyzéssel, hogy hol van Angelika? Én először kifelejtettem magamat a könyvből és a szerkesztőm szólt rám: Hol van a te stílusod? Hol vagy te? Te tudsz írni! Mi ez itt?

Három nap alatt átírtam a könyvet. Szóltam a családomnak, hogy anya nincs. Bevonultam a kis hátsószobába, magamra zártam az ajtót, és három nap, három éjszaka írtam, mert határidőm volt. De megcsináltam. Ez után úgy kaptam vissza: Ugye! Ugye, ugye!

Ezt meg kell tanulni. A szerkesztő nem csak szivatja az embert – már bocsánat, hogy ilyen szavakat használok -, hanem megtanít olyan dolgokra, amit ő már látott, mi meg még nem.

Szulejmán

Ha mindegyikőtöknek egyet kellene választania, melyik regény lenne az, ami a legközelebb áll a szívetekhez és miért pont az?

RKA: Nekem mindig az új.

ALG: Nekem nagyon nehéz választanom. Főleg azért, mert az első valamilyen szinten kapcsolódik a harmadikhoz. Nem tudok választani közülük. Mindegyik egyformán közel áll hozzám és mindegyikben van valami, amit nagyon szeretek.

BB: Az Arab és Az arab szeretője nálam nagyon szoros kapocsban van. Az arabot azért szeretem nagyon, mert iszonyat nagy kutatómunka van benne. Az Arab szeretője meg a lelkem. Most, hogy írom Az arab lányát, attól meg elégé oda vagyok, meg vissza. Az arab lányát szeretem a legjobban.

Ha most azt mondom nektek, egy élmény volt a beszélgetés az Álomgyár írónőivel, akkor keveset mondtam. Még három állomása vissza van az Álomgyár Angyalai Országos Turnénak:

Május 26 – Szeged –» www.facebook.com/events/600408966792126/

Vendég íróink: Borbás EdinaMönich Krisztina
Fókusz Könyváruház
6720 Szeged , Tisza L. krt. 34.

Június 2 – Pécs –» www.facebook.com/events/224304327939034/
Corvina Könyvesbolt
7621 Pécs , Széchenyi tér 8.

Június 9 – Budapest –» www.facebook.com/events/1525947774381374/
87. Ünnepi Könyvhét
Vörösmarty tér

Ha lehetőségetek van rá feltétlen látogassatok el a fenti helyszínekre.

Addig is olvassatok sokat!

Ha tetszett a bejegyzés oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel, de akár követhetsz is a fenti “Kövesd a blogot” gomb megnyomásával.

Follow my blog with Bloglovin

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s