Regényrészlet #2 – Bosszú édesen

Akik követik a facebook oldalamat tudják, hogy elkészült a hivatalos borító. Ennek örömére és a közelgő megjelenést üdvözölve elhoztam nektek a második fejezetet.

2. Fejezet

Marion tudta, hogy mit kell csinálnia. Talán elvetélt ötlet, de képtelen volt kiverni a fejéből, hogy egy utolsó próbát tegyen. Miután felöltözött, belenézett a bejárati ajtó mellett lévő tükörbe. Szánalmasan festett. Az egyetlen fehér blúza már évekkel ezelőtt kiment a divatból, de legalább a nadrágja normálisan állt rajta.

Szerteszét álló fürtjeit szoros kontyba fogta, megigazította a szemüvegét. Ennél többet, ha akarna sem tudna kihozni a megjelenéséből – gondolta.

Miután beült a kormány mögé, egy pillanatra lehunyta a szemét. Mély levegőt vett, beindította a motort. Belenézett a visszapillantó tükörbe, mintha saját szemének látványából meríthene erőt.

– Gyerünk! – suttogta.

Előzőleg a Google térképen megnézte, hogy pontosan hova is kell mennie, de amikor lefékezett az elegáns irodaépület parkolójában a sáros, latyakos autóval, elbizonytalanodott. Hirtelen kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Egyszerre volt ijedt, ideges és izgatott, amitől rémesen megfájdult a feje és kavargott a gyomra. Kifelé bámult a szélvédőn, és az idegesség ellenére megpróbálta a magabiztosság álarcát magára ölteni.

– Meg kell tennem! – biztatta magát. – Csak egy kis idő, csak egy kis haladék! Képes vagyok rá! Meg tudom győzni!

Kiszállt az autóból, és határozott léptekkel odament a főbejárathoz. Benézett a gyéren megvilágított előcsarnokba, és folyamatosan azt mondogatta magában, hogy minden rendben lesz, amint belép az épületbe. Lehet, hogy valójában most nem így érzi, de nem fog megfutamodni. Különben is, ha már eljött idáig, nem fog idekinn ácsorogni. Vett egy nagy levegőt, és nyugalmat erőltetve magára belépett a forgóajtón. Egy pillanatra megtorpant, bátortalanul körbepillantott. Fehér falak, semmi szín, semmi vidámság. A recepciós pult gránitszürke borítása még ridegebbé tette az épület belsejét. A pult mögött álló férfi fölpillantott, és kifejezéstelen arccal mérte végig.

– Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte.

– Jó napot! Mr. Cromptonhoz jöttem. A Carter-farm ügyében – hebegte.

A férfi átlapozott egy előtte heverő papírt, majd megnyomott néhány billentyűt a számítógépen.

– Sajnálom, de nincs időpontja, Miss…

– Carter – felelte. – Sajnálom, hogy nem kértem időpontot, de nagyon fontos, halaszthatatlan ügyben keresem Mr. Cromptont. Megtenné, hogy felhívja? Kérem! Biztos vagyok benne, hogy fogadni fog.

A férfi telefonálni kezdett, majd miután letette, a lány felé fordult.

– Rendben, kisasszony, fogadják önt. Legfelső emelet – és átnyújtott egy látogatókártyát.

– Köszönöm. – Marion elvette a kártyát és a lifthez sietett. A lábai annyira remegtek, hogy alig bírt járni rajtuk, pedig még csak a recepción jutott túl. Ha ettől ennyire ideges lett, vajon mi lesz, ha végre szemtől-szemben fog ülni egy üzletemberrel? Mi lesz, ha visszautasítják? Mihez kezdenek akkor?

Elhessegette a kellemetlen gondolatot. Tudta, hogy megalázó lesz. Lelkiekben felkészült rá, de erős lány lévén, meg tudja tenni. Hinnie kell abban, hogy sikerrel fog járni.

Végigsimított a haján, és feljebb tolta az orrán a szemüveget.

Időt fog nyerni, hogy minden maradhasson a régiben. Muszáj!

A lift csilingelve állt meg a legfelső emeleten. Kilépve egy alacsony termetű, kedves mosolyú fiatal nő fogadta. Fiatal kora ellenére vonásai határozottak voltak. Sima fekete üzleti ruhája nem illett sem a korához, sem az arcához. Mellette egy hasonló korú lány álldogált, aki lenézően méricskélte Mariont.

– Üdvözlöm a Crompton vállalat richmondi székhelyén. Miben segíthetek? – fordult felé a kedvesebb asszisztens.

– Jó napot! A Carter-farm ügyében vagyok itt.

A lány udvariasan hellyel kínálta a fogadórészen elhelyezett hófehér, hasított bőr karosszékek egyikén. A hely tágas volt és napfényes. Éles ellentétben állt az irodaház földszintjének ridegségével.

– Egy pillanat türelmét kérem, azonnal szólok az irodavezetőnek.

– Mr. Cromptonnal szeretnék beszélni.

– Sajnálom, Miss Carter, de Mr. Crompton nagyon elfoglalt. Ma különösen sűrű a napirendje, de itt van a helyi részleg vezetője, Miss Serena Monrose. Az ő hatáskörébe tartoznak az itteni beruházások is.

– De én… – kezdett bele Marion, de ekkor egy rendkívül gyönyörű nő lépett ki a szemközti iroda ajtaján. A sminkjét és a frizuráját tökéletesen készítették el. Elegáns, már ránézésre is méregdrága kosztümje kiemelte karcsú alakját. Marion ellenben nem volt sem magas, sem különösebben csinos, tehetősnek pedig még jóindulattal sem lehetett nevezni. Még így ismeretlenül is tudta, hogy áthidalhatatlan szakadék húzódik kettejük között. Ez a fiatal nő a gazdagok és hatalmasok világába tartozott. Marion pedig egyáltalán nem illett ide.

A nő magabiztosan felé indult, és miután megállt pár lépésre Marion előtt, alaposan végigmérte. Marion egy röpke pillanatra mintha enyhe fintort fedezett volna fel az arcán.

– Üdvözlöm, Serena Monrose vagyok, a Crompton vállalat richmondi irodájának vezetője. Miben segíthetek, Miss…

– Carter.

A csinos fekete nő meglepetten felvonta a szemöldökét, amikor derengeni kezdett neki a probléma.

– Maguké a Carter-farm, amire vételi ajánlatot tettünk?

– Igen. Ezzel kapcsolatban szeretnék beszélni Mr. Cromptonnal.

– Sajnálom, de ez most nem lehetséges. Mr. Cromptonnak nagyon sűrű a mai programja. Épp egy fontos üzleti ügyben tárgyal, de biztosíthatom, Miss Carter, kompetens vagyok a témában. Ez azt jelenti, hogy az én hatáskörömbe tartozik az önök birtokának az ügye – tette hozzá felsőbbrendűen Serena

– Pontosan tudom, mit jelent a kompetens szó – válaszolt Marion. Soha nem viselte jól, ha valaki lekezelően bánt vele. Most sem hagyhatta, hogy ez az öntelt liba megalázza. Összeszorította a fogait és mosolygott.

– Amennyiben végre úgy döntöttek, hogy elfogadják a javaslatunkat, mi már elő is készítettük a szerződést. Mr. Crompton már alá is írta. Meg kell, hogy mondjam, ez egy nagyon kedvező ajánlat, és én az önök helyében nem haboznék tovább. Ennél jobbat nem kaphatnak.

– Már megmondtuk az ügyvédeiknek is, hogy a farm nem eladó. – Marion megpróbált uralkodni az indulatain, és valamivel kedvesebb hangon folytatta. – Az a birtok az életem, a családunké már nemzedékek óta. Magának semmit sem jelentenek a gyökerei, ugye?

– Ennek semmi köze az érzelmekhez. Ez üzletről szól, Miss Carter, nem az érzelmekről. Megfizetjük a farm árát, és mindenki jól jár.

– Azért jöttem, hogy haladékot kérjek. Ha Mr. Crompton eláll a vételi szándéktól, akkor a bank haladékot ad. Arra szeretném kérni, hogy… – Marion biztosra vette, hogy ennél a nőnél esélye sincs arra, hogy dűlőre jussanak. De egyszerűen nem tudta megtenni, hogy ne próbálkozzon mégis.

Serena hangos kacaja szakította félbe, és ha ez még nem lett volna elég, mintha egy „ostoba liba” kifejezést is mormogott volna hozzá.

Marion nem volt képes leplezni a döbbenetét.

– Mégis, hogy…

– Elég ebből! – vágott a szavába Serena. – A Crompton vállalat írásban tájékoztatta önöket, hogy élni kíván az őt megillető elővásárlási jogával. A döntésünket nem áll szándékunkban megváltoztatni. Ez ellen pedig, Miss Carter, sem ön, sem más nem tehet semmit. Húzhatják az időt, megnehezíthetik a dolgunkat, de az adásvételt törvényesen nem akadályozhatják meg. Most pedig, ha megbocsájt, fontosabb dolgaim is vannak, mint, hogy magát győzködjem.

Marion szemét elfutották a könnyek. A tehetetlen düh majd’ szétfeszítette a mellkasát. Legszívesebben sikított volna, de nem volt hajlandó engedni, hogy ez az arrogáns liba hisztérikát csináljon belőle. Előbb vágta volna ki a saját nyelvét.

– Nos, hajlandó elég okos döntést hozni, és aláírja a papírokat, vagy ostoba módon rátöri az ajtót Mr. Cromptonra, és térden állva fog könyörögni neki? – Serena szemében rosszindulatú szikrák gyúltak, ahogy tetőtől talpig végigmérte Mariont. – Minden bizonnyal hatásos jelenet lenne, de kevés az esélye, hogy hatna rá. Ön közel sem olyan vonzó, Miss Carter – mondta, és egy olyan ragyogó mosollyal ajándékozta meg Mariont, hogy azzal vágni lehetett volna az üveget.

– Serena! – hallatszott egy türelmetlen férfihang a folyosó felől. – Hozd az anyagokat, elkezdenénk a telefonkonferenciát a Zollers-ügyben!

A nő arca egy pillanat alatt levetkőzte a gőgös arckifejezést, és valamiféle alázat jelent meg rajta.

– Elnézést, mindjárt visszajövök, Miss Carter. Addig gondolkodjon a javaslatunkon.

Marion képtelen volt tovább ott maradni. Hátat fordított, és az ajtóhoz sietett. Mielőtt becsukta volna maga mögött, még meglátta egy pillanatra a hírhedt Mr. Cromptont.

A férfi magas volt. Megjelenése tekintélyt parancsoló, vagy talán ijesztő. Ezt Marion képtelen volt eldönteni. Szigorú vonások, keskeny ajkak, túl széles arcél. Egy életre az eszébe véste a férfi vonásait.

Annyira gyűlölte ebben a pillanatban!

Marion kisietett az épületből, beült az autóba, és a kormányra borulva zokogni kezdett.

Minden remény elveszett.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s