Nem bújhatsz el (NBE #1)

nbe-kiadoiPROLÓGUS

„Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.” Robert Anthony Salvatore

Fájdalom… A mellkasom… Alig kapok levegőt… Fájdalom…

Halkan elsuttogott, messziről jövő, távoli szavak…

– Kate, drágám, hallasz? Fel kell ébredned!

Evie segíts! Annyira fáj! Evieeeee!

– Doktorúr, kérem! Miért nem ébred fel?

– Türelem, asszonyom. Erős ütés érte a fejét. Időre van szüksége. Hamarosan magához fog térni az unokahúga. Beszéljen hozzá! Biztos vagyok benne, hogy hallja magát.

***

Nagyon fáj a mellkasom, zsong a fejem, a hangok bántják a fülem. Tudatom kezd utat törni a ködös fátyol mögül. Lassan kinyitom a szemem. Félhomály. Fehér falak. Halk, duruzsoló, monoton hang. Fertőtlenítő szaga. Kórház… Kórházban vagyok. A lüktető fájdalom ellenére óvatosan elfordítom a fejem és meglátom Evie-t, ahogy fejét az ágyamra hajtva alszik.

– Evie – suttogom rekedten, mire hirtelen összerándul.

– Kate? – ül fel gyorsan. – Kate! – Könnyek peregnek az arcán, de mosolyog. – Ne beszélj! Azonnal hívom az orvost.

Miután az orvos megvizsgál és kimegy a szobából, Evie aggódó arcára pillantok. Baj van, valami nagy baj van, érzem.

– Evie, mi történt? Hogy kerülök ide? – suttogom. Agyam rejtett zugaiban kutatok, de nem emlékszem, mi történt.

– Megrepedt két bordád, Kate, és beütötted a fejed, de most már jól leszel és csak ez a fontos! Most már minden rendben lesz. – Evie mosolyogni próbál, de látom az arcán, hogy nem mondott el mindent. Mindig egyenes, őszinte nőnek ismertem. Az érzései és a gondolatai az arcára vannak írva. Most már tudom. Valamit eltitkol előlem.

– Evie, mi történt velem? Nem emlékszem semmire. Mit titkolsz előlem? – próbálok nagy levegőt venni, de nagyon fáj és ami a legjobban zavar, hogy nem emlékszem semmire. – El kell mondanod. Kérlek!

Nagynéném leül az ágyam szélére, megfogja a kezem és bátortalanul elmosolyodik, de látom, hogy csak próbálja összeszedni magát.

– Kérlek, Evie! Tudnom kell – suttogom.

– A szalagavatóbál éjjelén hazafele jövet… Autóbalesetetek volt, Kate. Be voltál kötve, így nem történt komolyabb bajod… szerencsére. – Nem néz a szemembe. Ez nem a teljes igazság.

– Akkor mi a baj? – Valami hiányzik. Körülnézek a szobámban és felfedezek még egy ágyat a fal mellett, az ablak alatt. Nem fekszik benne senki. Az agyam lázasan kutat valami ismerős, de megfoghatatlan felé. Szalagavató… hazafelé… Peregnek a gondolataim, de minden olyan ködös, olyan… – Janey. Hol van Janey? – Evie hallgat. Szeméből megállíthatatlanul ömlenek a könnyek és nagyon lassan megrázza a fejét.

– Sajnálom drágám. Janey… – nagy levegőt vesz, látom, hogy próbálja összeszedni magát. – Janey nem volt bekötve. – Elcsuklik a hangja, felém fordítja az arcát és abban a pillanatban tudom a választ minden fel nem tett kérdésemre.

Kate előtt minden elmosódott. A fájdalom ismét darabokra töri a szívemet, a világ megszűnik körülöttem.

***

Már semmi sem a régi. Nincs más, csak az üresség. Mosoly, bánat, emberek, iskola, étel, ital. Minden jelentéktelen. Édes Istenem, mi a baj velem? Miért dob el mindenki magától? Miért veszítek el mindenkit, aki fontos nekem?

Elég! Ennek vége! Soha többé nem fog fájdalmat okozni senki Kate Hollandernek.

1.FEJEZET

Kate Hollandernek csak haza kellett volna sétálnia, de jelleméből adódóan halvány fogalma sem volt arról, hogy hol van. A nagynénje Evie szavaival élve, még a saját lakásában is képes lenne térkép nélkül eltévedni. Na igen, ez volt ő.

Már vagy háromnegyed órája bolyongott Detroit kihalt külvárosában, de sem egy buszmegállót, sem egy lepukkant taxit nem talált. A kora tavaszi szél az arcába fújta hosszú, barna fürtjeit. Hátizsákját, amiben a fényképezőgép tartozékait, a távcsövet és egyéb mások számára talán feleslegesnek tűnő dolgot tartott, a válláról a hátára vette. Mégis percről percre egyre nehezebbnek érezte a zsákot.

Egész nap a Detroit külvárosában lévő volt Packard Autógyár romjait fényképezte. Évtizedek óta ezer számra konganak az ürességtől és az elhagyatottságtól a város gyárai, családi házai, épületei. A Detroitot sújtó gazdasági válság, a pénztelenség és a kihalt épületek állapota miatt, a városvezetés úgy döntött, hogy lebontja ezeket. Mielőtt ez még megtörténne, Kate egy fotósorozattal akart emléket állítani a valaha dicsőbb napokat látott ipartelepnek. Fényképész volt, de sokakkal ellentétben nem emberi portrékat, vagy természetképeket készített, hanem régi, lakatlan épületeket fotózott. Olyan házakat, amelyek egy mára már letűnt világról mesélnek. Szerette ezeknek a helyeknek az atmoszféráját, ahogy körbeöleli őket a természet, és a végtelen csend. Minden épületnek külön története van, és mind közül a Packard Autógyár volt a kedvence. A több mint ötven éve csődbe ment és elhagyatott gyárat már elkezdte visszahódítani a természet. Szinte átölelte a hatalmas, szürke betonrengeteget és biztos menedéket nyújtott a közelben élő kóbor állatoknak. Macskák, vadnyulak és egyéb apró állatok bújtak meg a fűben, sőt pár pézsmapockot is látott. Mintha egy teljesen más világba, más időbe csöppent volna New York pezsgő forgataga után.

A képek jól sikerültek, sőt szerinte fantasztikusak lettek. A fényviszonyok tökéletesek voltak és a kora tavaszi napsütés színesre festette a zord épületegyüttest. Sikerült olyan beállításokat találnia, hogy a vakura egyáltalán nem volt szüksége. Ha minden jól megy, talán eladhatja a képsorozatot a National Geographic–nak. De szép is lenne, csak jutna már vissza a szállodába valahogy. Rettenetesen fájt a lába, elfáradt és éhes is volt. Egész nap csupán egy banánt, meg pár müzli szeletet kapott be. Egy pillanatra megállt, és körülnézett. Először jobbra, aztán balra. Ebben a kora esti órában kihalt volt az utca. Vajon hol vannak ilyenkor az emberek? Rossz előérzete támadt. Lassan a gépet is be kellene tennie a zsákjába. Lehet, hogy nem igazán jó ötlet közszemlére tenni egy ilyen kihalt és szegény városrészben, ami nem épp a jó közbiztonságáról híres.

Már majdnem elhagyta a hatalmas bérház épületét, amikor rekedt nevetéseket, és hangos nyögéseket hallott. A közeli sikátorból jött. Úgy hangzott, mintha valakik furcsa szórakozást választottak volna maguknak. A durva kacajt egy fájdalmas kiáltás követte. Kate megállt és várt. Ha most több esze lenne, valószínű, hogy hátrafordulna és fülét farkát behúzva eliszkolna. De nem tette. Most az egyszer nem fog megfutamodni. Vagy mégis? Talán nem ez a legmegfelelőbb idő, hogy megtanuljon szembenézni az élet árnyékos oldalával. A következő pillanatban újabb nyögés hallatszott, ám sokkal halkabban, mint az előző. Olyan volt, mint amikor már minden úgyis mindegy.

Fordulj meg és szaladj, mondta magában. Majdnem bejutottál a városba, ne állj meg.

Bárkitől is származott az az elgyötört hang, amikor újabb fájdalmas nyögés hangzott, Kate nem gondolkozott tovább. Kabátja zsebébe nyúlt és kitapintotta a gázspray–t. Magányos ember lévén, e nélkül nem indult sehová.

Habozott még pár pillanatig, majd minden bátorságát összeszedve, remegő lábakkal elindult a sikátor felé. Ahogy befordult a sarkon, megdermedt a látványtól. Egy férfi térdelt a betonon, arcát szinte felismerhetetlenségig összeverték. Hosszan és fájdalmasan nyögött, amikor egy tőr belevágott a szegycsontjába. Öten álltak körülötte.

– Most drágán megfizetsz, amiért elárultál minket! – Kate nem látta jól a férfit, de hideg hangjától megborzongott. – Antonio Velásquezt nem verheti át senki! Azt hitted, nem tudom meg, hogy beépített zsaru vagy? Ennyire amatőrnek néztetek engem?

Kate lassan felemelte fényképezőgépet, fókuszált és elkattintotta az első képet, majd a másodikat.

Ahogy a földön térdelő férfi húsában egyre lassabban forgatták a pengét, nyöszörgött, majd egyre hangosabban kiabált, de Kate tudta, hogy lelke mélyén már feladta a harcot, és nem fog kegyelemért könyörögni.

– Kiabálj csak, féreg, úgysem hallja meg senki – mondta az alacsony, köpcös és felröhögött. – Legszívesebben hagynám, hogy Jamie összetörje minden csontodat és elevenen felkoncoljon, de nem érek rá veled tovább szarakodni. Jesse fiam, elegem van a nyivákolásából, ideje indulnunk.

A Jesse-nek nevezett férfi halkan mondott valamit, miközben a félájult ember halántékához tartotta a fegyvert és elsütötte. Arcizma sem rándult gyilkolás közben. Kate a látványtól összerándult, kezét a szájára szorította és nagyon lassan hátrálni kezdett. Fuss és ne állj meg!

Antonio Velásquez indulni készült. Felemelte a fejét, a szemébe nézett és ugyanúgy meglepődött, mint mindenki más, amikor Kate-et észrevette.

– Ó, a kurva életbe… kapjátok el! – üvöltötte.

Kate vakon rohant utcáról utcára, sikátorról sikátorra, könnyek között, levegő után kapkodva. A vér dübörgött a fülében, nem hallott semmit. Nem engedhette szabadon a szemében gyűlő könnyeket, a torkát fojtogató sikolyt. Nem fordult hátra, nem lassított, csak rohant olyan gyorsan, ahogy a lába bírta. Ha meghallják, ha utolérik, meghal. Rohannia kell és olyan messzire kell jutnia innen, amilyen messzire csak bír. El kell jutnia a rendőrségre. Segítségre van szüksége.

Fények… fények… Nem gondolkodott, csak kalimpált amikor egy sárga taxi fékezett le mellette. Kate feltépte az ajtót és bevágódott az autóba.

– A rendőrségre, amilyen gyorsan csak tud! – kiabálta.

– Bajban van, kislány? – kérdezte a sofőr.

– Kérem, adok plusz húsz dollárt, ha nagyon gyorsan rátapos a gázra és nem nézi a lámpákat – hátrafordult. Négy alakot látott, akik futva közeledtek a taxihoz. Még kétszáz méter…

– Harminc.

– Rendben, csak kérem, siessen! – még száz méter és elkapják.

A sofőr ekkor vette észre a közeledő alakokat és rátaposott a gázra. – Kapaszkodjon, kislány!

Kate összekuporodott a hátsó ülésen. Minden porcikája remegett. Nem tudta, mennyi idő telt el, mire a taxi hangos fékcsikorgással megállt a detroiti rendőrség központi épülete előtt. Kiszállt az autóból és bebotorkált a főbejáraton. Körülnézett, vett egy nagy levegőt és az előtérben elhelyezkedő pulthoz rohant, ahol egy egyenruhába öltözött nő éppen telefonált.

– Kérem, asszonyom, be kell je…

– Töltse ki a bejelentő űrlapot, azután jöjjön vissza – bökte oda neki a rendőr félvállról. Még csak rá sem nézett.

– De én épp most…– próbálkozott újra.

– Űrlap – mondta a nő unott hangon és látványosan hátat fordított neki.

Kate elvett egy űrlapot. Tanácstalannak és elveszettnek érezte magát. Segítségért jött ide, de nem foglalkoznak vele, csak magára számíthat. Leült a legközelebbi székre, arcát a kezébe temette.

mozaik

2.FEJEZET

Gabriel Campbell dühös volt. Nagyon dühös. Két év megfeszített munkája ment a levesbe és most mindent kezdhet elölről, feltéve, ha a rendőrfőnök nem nyeli le keresztbe. Az államügyész kevésnek tartotta a bizonyítékokat Velásquezék ellen, így esélye sincs bíróság elé állítani azt a mocskot, és a fiát.  Sürgősen találnia kell valamit, vagy lőttek az egésznek.

Antonio Velásquez az évek során Gabriel rögeszméjévé vált. Hidegvérű, aljas gyilkos volt, aki kihasználta az emberek nyomorúságát. Nem riadt vissza semmitől. Évek óta bevett szokásává vált, hogy nyolc-, tízéves, a szegénység és a családon belüli erőszak elől menekülő gyerekeket szervezett be utánpótlásnak. Ezeket a kölyköket használta fel arra, hogy eldugják a kábítószereket és különböző helyszínekre szállítsák a fegyvereket. Futárként használta őket, majd ahogy idősödtek, egyre komolyabb, egyre piszkosabb feladatokkal bízta meg őket. Velásquez pontosan tudta, hogy a kölyköket koruknál fogva szinte lehetetlen volt elítélni. Ha a rendőrségnek sikerült is egy-egy gyereket elcsípni, öt újabb állt a helyére. Az egykor virágzó, gazdag város mára teljesen kifordult magából.

– Valaki benne van a kapitányságról, aki folyamatosan keresztbe tesz nekünk, és nekik dolgozik, Drew, erre a nyakamat teszem. Nézz utána mindenkinek. Nem érdekel, meddig tart és az sem, hogy ki tesz keresztbe. Nem fogok leszállni Antonio Velásquezről és addig koslatok a nyomába, amíg el nem kapom – monda Gabriel.

– Uram, beszélnem kell… – szólalt meg egy reszkető hang a háta mögött.

– Ne most, kislány. Ha bejelentést akar tenni, akkor menjen a pulthoz, ott segítenek magának. – Mire visszafordult volna Drewhoz, a társa már nem volt sehol.

– Antonio Velásquezről – folytatta a lány.

Gabe meglepődött. Először azt hitte, hogy rosszul hall, de elég volt ránéznie a lány arcára, hogy tudja, valami nagyon fontosat akar mondani a számára.

– Maradjon csendben és ne szóljon egy szót sem. – Gabriel egyik kezével átölelte a lány vállát és a kijárat felé vezette.

– Eresszen el! – Próbált ellenkezni Kate.

– Egy szót sem, ha jót akar – morogta. Szorosan magához húzta a lányt és kivezette a kapitányságról, majd megragadta a karját. Szinte vonszolta maga után.

– Ké… kérem, én… – Kate zihált, alig kapott levegőt. Nem tudott sikoltani, nem tudott sírni.

– Hajtsa le a fejét! Nem tudom, mit akar mondani Velásquezről, de az biztos, hogy jobb, ha rajtam kívül más nem hallja. – Mielőtt Kate még egyáltalán felfoghatta volna a nyomozó szavait, beléptek egy füstös bárba. Gabriel ismerte a helyet. Gyakran beugrott munka után, hogy kicsit ellazuljon, mielőtt hazament. Bólintott a csaposnak és a leghátsó bokszig húzta magával Kate-et.

– Üljön le és mondja el, mit tud arról a gengszterről.

– Én…, láttam, lelőtték… és aztán futottam…– dadogta. Érezte, ahogy valami meleg folyik végig az arcán. Idegesen megtörölte a szemét. Évek óta nem sírt már, főleg nem mások előtt.

– Nyugodjon meg, és vegyen egy mély levegőt. – Egy pincér lépett az asztalukhoz. Gabriel meg sem várta, hogy megkérdezze, mit hozhat. – A hölgynek egy whiskyt és egy pohár vizet, nekem pedig egy jó erős kávét legyen szíves.

Miután a pincér elment, Kate-hez fordult. A lány arca nyúzott, sápadt volt, maszatos az utca porától. Szeme körül sötét karikák és látszott rajta, hogy sírt. Komoly megrázkódtatás érhette, minden porcikájában remegett.

– Most pedig mondja el szép lassan, hogy mi történt – bólintott Gabriel.

– Láttam, hogy az egyik sikátorban lelőttek egy férfit – kezdte Kate suttogva. Gabriel felállt és átült Kate mellé.

– Miből gondolja, hogy Antonio Velásquez lőtte le? – kérdezte halk, nyugodt hangon.

A pincér diszkréten letette az asztalra az italokat. Gabe intett neki, hogy ne zavarja őket és Kate elé tolta a poharakat.

– Az az ember azt mondta, hogy Antonio Velásquezt nem verheti át senki – válaszolta elcsukló hangon.

– Hogy nézett ki a férfi?

– Nem volt egyedül és takarásban volt… nem láttam jól… – egy pillanatig habozott – azt hiszem, jobb lesz, ha megmutatom. – Hátizsákjából elővette a fényképezőgépet.

– Uram Isten! Csak azt ne mondja, hogy lefényképezte! – Gabriel idegesen beletúrt a hajába. Nem lehet ekkora szerencséje.

– De, én… lefényképeztem az egészet, ahogy megverik azt a szerencsétlent, ahogy megforgatják benne a kést, és ahogy rezzenéstelen arccal fejbe lövik.

– Mutassa!

Kate remegő kézzel átnyújtotta neki a gépet és csendben, lélegzetvisszafojtva várt. A percek lassan vánszorogtak egymás után. Gabriel hitetlenkedve rázta a fejét.

– El sem tudja képzelni, hogy mennyire szeretem magát! Most azonnal fel kell hívnom valakit, hogy biztonságos helyre vigyük.

– Nem! – tiltakozott. – Én magának adom a képeket és utána szeretnék hazamenni. New Yorkban lakom, oda biztosan nem jönnek utánam. Nem ismernek, és nem hiszem, hogy jól megnézték az arcomat. Én… én nem csináltam semmit… én… Kérem, csak szeretném elfelejteni ezt az egészet… Kérem! – Az utolsó szavakat olyan halkan suttogta, hogy Gabriel abban sem volt biztos, egyáltalán a lány kimondta-e őket. Sokkos állapotban volt, ez tisztán látszott rajta, de Gabe nem törődött vele. Nincs idejük tétovázni. A lányt sürgősen el kell távolítania a városból, amilyen messzire csak lehet. Gabriel fontolóra vette a lehetőségeket Most végre minden a kezében van, hogy egy életre leültesse azt a mocskos gazembert és a fiát.

– Tessék? Tisztában van azzal, hogy mit tett, hogy mit látott? Ez itt a képeken Antonio Velásquez, a fia, Jesse és még három nagykutya, akik Detroit alvilági ügyeit felügyelik. Gyilkosságok, drogok, prostitúció, szerencsejáték. Az a férfi pedig, akit lelőttek, egy kollégám. Jó zsaru volt, nem ezt érdemelte. Azok a férgek látták magát. Tudják, hogy képeket készített róluk és hogy eleget hallott. Megkeresik és megölik, ha szerencséje van. Ha nincs, akkor előtte még az egész kibaszott banda szórakozik magával egy jót. Nincs biztonságban, amíg el nem kapjuk őket. És nem bízhat senkiben. – Mély levegőt vett és idegesen beletúrt a hajába. – Nézze, én megvédhetem magát, de engednie kell, hogy segítsek, vagy egy héten belül meghal. Most pedig telefonálnom kell. Igya meg az italát. – Gabriel felállt és a bár hátsó részében lévő telefonhoz lépett.

Kate nem nyúlt a whiskyhez. Nem ivott alkoholt. Már nagyon régóta nem és talán még soha nem volt ennyire szüksége arra, hogy tiszta fejjel gondolkozzon. El kell tűnnie innen. Csak a gondviselés szeszélyének köszönheti, hogy nem lőtték le. Talán a késő délutáni fényekben nem látták tisztán az arcát. Nem tudják a nevét… De hogyan mehetne csak úgy haza, mintha mi sem történt volna? Hogyan folytathatná tovább az életét? Egy férfit megöltek. Ha igaz, amit a nyomozó mondott neki, akkor nem kezdő bűnözőkről van szó. Vajon elbírná a lelkiismerete, ha egyszerűen felállna és kisétálna az ajtón?

Arcát a tenyerébe temette. A gondolatok csak úgy röpködtek a fejében. Gyáva volt. Mindig is az volt, de soha nem szégyellte. Ha most elmegy, vajon tudna ezzel a tudattal tovább élni?

Gabriel visszatért az asztalukhoz, de most nem mellé, hanem vele szemben ült le. Az arca gondterhelt volt és látszott rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.

– Nos, – kezdte.

– Kate. – Gabriel összeráncolta a szemöldökét. – A nevem Kate, nyomozó.

– Kate – bólintott. – Gabriel Campbell-nek hívnak. Valamit el kell mondanom önnek, hogy teljesen tisztába legyen a helyzetével.

– Csak rajta. Ennél rosszabb úgysem lehet.

– Azt nagyjából tudja, hogy nem kiscserkészekkel állunk szemben, de azt nem, hogy Antonio Velásquezt egyszer már sikerült elkapnom, mégis sikerült kicsúsznia a markomból.

– Ez mit jelent? – Kate hangja lemondóan csengett.

– Ha nem találok megdönthetetlen bizonyítékokat és megbízható tanúkat ellene, akkor nem tudom rács mögé juttatni őket. Amit maga mutatott, azt nem lehet kimagyarázni. Ez ellen egy ügyvéd sem tehet semmit.

– Én vagyok a tökéletes tanú.

– Pontosan.

– Miért rángatott ki a kapitányságról? – Kate-nek nem tetszett a dolog.

– Ha az irodában tudomást szereznek magáról, akkor azonnal védelem alá helyezik. Nem akarom bevetetni magát a tanúvédelmi programba. Ha ez megtörténne, esély lenne arra, hogy valaki, akinek megfelelő belső összeköttetései vannak, megtalálja magát.

– Ezzel egy cseppet sem győzött meg.

Gabriel kinyitotta a tárcáját, elővett egy összehajtogatott fényképet és az asztalra tette. A képről egy szőke, kékszemű, fiatal nő mosolygott Kate-re.

– Ő itt Monica Hamilton. Huszonhat éves volt. Fiatal és gyönyörű. Az egyetlen bűne, hogy olyan dolgokat látott és hallott, amik Jesse Velásquezt egy életre a rács mögé juttathatták volna. A tárgyalás előestéjén valahogy rátaláltak. Elkapták, megverték, és amikor már eleget szenvedett, megölték. – Gabriel várt egy pillanatot, mielőtt folytatta volna. – Egy védett házból vitték el.

– Miért mondja ezt most el nekem? – kérdezte Kate elfúló hangon.

– Fenyegetést jelent számukra. Mindent tűvé fognak tenni maga után. Akár elhiszi nekem, akár nem, de meg fogják találni. Ez a kép azért van nálam, hogy mindig emlékeztessen rá, miért is kell elkapnom Velásquezt.

– Mit tegyek? – suttogta.

– Kate! Figyeljen rám! Ha úgy dönt, hogy nem bízik bennem, most azonnal visszaviszem a kapitányságra. Felveszik a tanúvallomását és egy védett házba kerül a tárgyalásig. Ha szerencséje van, megússza.

– És, ha magával maradok?

– Biztonságban lesz. Ezt megígérem. Egyelőre a kapitányon kívül nem beszélek magáról senkinek, de előbb-utóbb ki kell terítenem a kártyáimat. Kérem a gép memóriakártyáját.

Kate vonakodva átadta az apró kártyát, amin az aznap készített összes felvétele rajta volt. Nem gondolt a romos épületre. Már nem érdekelte. Szabadulni akart mindentől, ami erre a szörnyű napra emlékezteti. El akart felejteni mindent. Még az emlékét is ki akarta törölni a fejéből. Nem vágyott másra, csak egy nyugodt, csendes helyre távol a szörnyűségektől, távol Detroittól.

– Mégis, hogy akar megvédeni? – kérdezte csüggedten. Fáradt volt és a feje zsongott az aznapi eseményektől.

– Rábízom magát az erre legalkalmasabb emberre. – Gabriel hangja határozottan és magabiztosan csengett. A terv, már körvonalazódott a fejében.

– De azt mondta, hogy nem bízhatok senkiben. – Érezte, ahogy a pánik kezd úrrá lenni rajta. Az aznapi események irányítása teljesen kicsúszott a kezéből.

– Benne megbízhat. Ha valaki, akkor ő tényleg meg tudja védeni magát.

– Maga megbízik benne, nyomozó?

– Én csak benne bízom. Tudom, ha arról lenne szó, az élete árán is megvédene.

– Ki az az ember?

– Alex, a bátyám. Volt tengerészgyalogos és mielőtt leszerelt, a Seal elit egység tagja volt. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogyan rejtse el és védje meg magát. Holnap indult volna tovább a városból, így ha lehet ilyet mondani ebben a helyzetben, akkor szerencsénk van.

Kate egy pillanatig végiggondolta, amit hallott és azt a keveset, amit a tengerész-gyalogosokról tudott. Igaz nem volt sok, de talán így maradna egy kis esélye, hogy megérje az öregkort és ne kelljen bujkálnia egész életében.

– Rendben, de ha egy kicsit is úgy érzem, hogy a helyzet kezd veszélyessé válni, akkor az első adandó alkalommal lelépek. Ne gondolja, hogy nem fogok elkövetni mindent azért, hogy se maga, se a testvére, vagy pedig azok a gengszterek megtaláljanak. És attól, hogy maga megbízik benne, nem feltétlen jelenti azt, hogy én képes leszek rá.

Gabriel bólintott, majd a bejárat felé fordította a fejét.

– Itt is van.

Kate nem fordult az ajtó felé, továbbra is a sarokban húzta meg magát. Még mindig az események hatása alatt volt és a háta közepére sem kívánt egy nagy valószínűséggel „ki, ha nem én” típusú embert. Elege volt. Fáradt volt és elgyötört. Csak nyugalomra vágyott, semmi másra.

Gabriel intett Alexnek, hogy üljön le.

– Kösz, hogy ilyen hamar ideértél – mondta.

– Abból, amit elmondtál, fontosnak tűnt. Nos, kis nyuszi – fordult a lány felé, aki idegesen, remegő kézzel forgatta a poharat az asztalon.

Kate eddig nem nézett a férfire. Felemelte a fejét, próbálta összeszedni a gondolatait. Alex Campbell-ből áradt a magabiztosság. Kate-ben felötlött egy pillanatra, hogy ez a nyugodt viselkedés vajon az alaptermészetéből, vagy a katonai kiképzéséből fakadt-e? Egy jó fejjel magasabb volt, mint a testvére. Világosbarna haját katonásan rövidre nyírta, szürke szeme kíváncsian méregette a lányt. Ahogy mosolygott, szája sarkában kis gödröcskék jelentek meg, amitől Kate egyáltalán nem érezte jobban magát.

– Kate. –Hangja élesebben csengett, mint akarta.

– Hát nekem inkább egy riadt kis nyuszinak tűnik. Indulhatunk?

– Máris? – kérdezte és a férfi szavaival élve, most tényleg riadt kis nyuszinak érezte magát.

– Igen, hosszú út áll előttünk. Menjen, és ezt vegye fel. – Semmi udvariaskodás, csak átnyújtott Kate-nek egy táskát.

– Mi ez? – kérdezte Kate meglepődve.

– Ruha, hogy meg ne fázzon. Hideg az éjszaka a motoron – morogta Alex.

– Motor? – Életében nem utazott még motoron, mégsem tiltakozott. Feszülten és idegesen nézett egyik férfiról a másikra.

– Kénytelen lesz ezzel beérni, ha velem akar jönni. – Alex szürke szemében határozottság ült, szép metszésű, vonzó arcán elszántság tükröződött.

Kate felmarkolta a táskát, kicsúszott a bokszból és elindult a női mosdó felé, hogy átöltözzön.

Alex figyelte, ahogy a lány eltűnik az ajtó mögött.

– Itt van nálam a gépe memóriakártyája, de nem biztos, hogy okos dolog lenne a rendőrségen tárolni. Még ma este megosztom veled a szokott módon.

– Rendben, és ne aggódj, Gabe, nem lesz gond, vigyázok rá.

– Nem tudom. Nem sok tartja vissza attól, hogy összeomoljon és kereket oldjon. Fél és szerintem az első adandó alkalommal megpróbál elszökni.

– Nem fog. Szerintem több van ebben a lányban, mint gondolod. Mindenesetre bájos a kicsike. – Alex szája apró mosolyra húzódott. Tudta, hogyan hozza ki Gabrielt a sodrából.

– Na, ne. Ne kezd bátyó. Nem mászhatsz a bugyijába.

– Majd uralkodok magamon és amúgy sem esetem a lány. Túl aprócska hozzám.

Kate már nem félt. Dühös volt. Piszkosul dühös. Istenem, még soha sem ült motoron és nem is vágyott rá. Amióta az eszét tudta, csakis biztonságos életre törekedett. Nem hiányzott számára az izgalom. Letörölte a könnycseppeket az arcáról. Arra a lányra gondolt, akit a fényképen látott. Nem akart ő is egy lenni az áldozatok sorában.

Nagy nehezen belepréselte magát a bőr overálba, és kiviharzott a mosdóból. Felkapta a hátizsákját, és minden bátorságát összeszedte, mielőtt megszólalt.

– Indulhatunk, amíg meg nem gondolom magam. – Határozott léptekkel elindult a kijárat felé. A gyomra remegett, hányinger kerülgette.

Alex a lány után nézett, felvonta a szemöldökét és felállt az asztaltól.

– Majd kereslek a szokott módon, és Gabe… vigyázz magadra, öcskös.

Megvásárolható nyomtatott és elektronikus formában: itt

dsc_0030