Nem felejthetsz el (NBE #2)

nfe_publio

PROLÓGUS

„Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.”

Agatha Christie

1990 nyara. Detroit, Michigan állam

Aleria García Velásquez gyűlölte Detroitot. Már egyáltalán nem érezte biztonságban magát sem a városban, sem a saját otthonában. Otthonában? Talán soha nem is volt ez a ház igazán az otthona. A börtöne. Igen, ez a legjobb szó rá.

Egyedüli gyerek volt. Szülei a maguk módján szerették ugyan, de valamiért képtelenek voltak igazán kimutatni. Szép szavakat, szerető öleléseket sem kapott tőlük túl gyakran. Amikor megismerkedett Antonio Velásquezzel, és a férfi udvarolni kezdett neki, Aleria mindent be akart pótolni. Az apró ajándékok, figyelmességek, a kedvesen elsuttogott szavak teljesen elvarázsolták, és elrejtették előle a férfi igazi jellemét. Mindenáron valóságosnak akart gondolni valamit, ami az elejétől kezdve hamis volt. Süket, vak, de boldog volt, mert úgy érezte, hogy életében először, végre valaki rá figyel. Őt szereti. Eleinte Antonio nem tűnt félelmetes embernek. Kedves volt és humoros. Még emlékezett a férje szavaira, amikor életre szóló szeretetet és hűséget ígért neki. Pár év alatt ez a rózsaszín köd szertefoszlott, és Aleria megismerte a férfi sötét oldalát. Antonio elkezdett uralkodni rajta. Megszabta, hova mehet, kikkel barátkozhat, mit vehet fel. Aleria nem volt más, mint egy szép vagyontárgy a férfi gyűjteményében. Pont olyan, mint az elegáns autói, a gyönyörű háza, amivel dicsekedhet az állítólagos üzletfelei előtt. Hányni tudott volna az összestől. Undorodott tőlük, ahogy a férjétől is.

Aleria végigsimított domborodó hasán. Már régen meg kellett volna tennie a végső lépést, de gyáva volt. Mára eljutottak odáig, hogy Jesse, a fia, aki alig töltötte be a tizedik évét, nem értette, hogy az anyja és az apja miért marják állandóan egymást. Nem nevelheti fel a gyerekeit egy ilyen helyen. Egy olyan apa mellett, akinek az emberélet fityinget sem ér. Aleria nem áltatta magát. Jó ideje tudta már, hogy ki a férje, miből él. Antonio Velásquez irányított mindent Detroitban. Élet és halál ura volt. Nincs olyan ember, legyen akár bíró, ügyész, vagy Michigan állam kormányzója, aki ellent merne mondani neki. Aleria igaz barátok híján csapdába került a saját otthonában.

Megállt a dupla szárnyú faajtó előtt és bekopogott. Nem várta meg, amíg engedélyt kap arra, hogy beléphessen a szobába. Remegő kézzel lenyomta a kilincset. Az elegánsan és fényűzően berendezett dolgozószobában a férjén kívül nem volt más, csak a személyi testőre, és egyben a leghűségesebb embere is, Marco Vergara.

– Marco, magunkra hagynál egy percre? Beszélni szeretnék a férjemmel. – Világ életében nehezére esett elrejtenie az érzéseit, most mégis megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára. A gyomra görcsbe rándult az idegességtől, de nem inoghatott meg. A gyerekei jövője a tét. Ha most jól keveri a lapokat, akkor biztonságban itt hagyhatják maguk mögött ezt a házat. Ha nem… ebbe inkább bele sem mert gondolni.

– Aleria, drágám! Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor zavarsz. – Antonio hangja nyugalmat árasztott, de hideg, sötét szeme Aleriára villant.

– Marco, kérlek, hagyj magunkra! – Nem vette le a szemét a férjéről. Elszánta magát a végsőkig. Ha most hátat fordít, és szófogadó feleségként kimegy azon az ajtón, később nem lesz bátorsága még egyszer visszajönni.

Antonio intett a testőrének, aki kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi volt olyan fontos, hogy nem várhatott vacsoráig? – kérdezte a férje haragosan.

– Délelőtt elmentem egy ügyvédhez. Ne… – emelte fel a kezét, amint Antonio dühösen szóra nyitotta a száját. – Egy olyan ügyvédhez, akit nem tartasz a markodban, akinek nem te parancsolsz. – A férje szeme egyre dühösebben szikrázott, ajka vékony vonallá szűkült, de nem vágott közbe. – Letétbe helyeztem nála olyan iratokat, szerződéseket, amikkel egy életre börtönbe juttathatlak téged, az embereidet és a fél városvezetést.

– Ezért megöllek, te szuka! – Antonio dühösen felpattant az asztaltól, két lépéssel az asszony előtt termett.

Aleria az ütés erejétől a földre zuhant. Érezte, ahogy felrepedt ajkából szivárog a vér. Hányinger kerülgette, de nem visszakozhatott.

– Ha megölsz, azonnal minden iratot eljuttatnak a texasi államügyésznek és az FBI-nak. Őket még nem sikerült megkenned – suttogta.

Nem először ütötte meg a férje. Mára jól ismerte ezt a fajta fájdalmat. Tudta, még nincs vége, s próbált úgy helyezkedni, hogy a felhúzott térdével a hasát védje. Érezte a könnyeket legördülni az arcán, pedig nem akart sírni.

– Azt akarom, hogy engedj el bennünket. Elhagylak, Antonio, ha agyonversz is! Elválok tőled, és viszem a fiam is.

– Azt már nem! – lendült a férfi ökle újra.

– Ereszd el! Nem bántsd! – Riadt gyermeki hang hallatszott az ajtó felől. – Apa, hagyd békén!

Aleria próbálta figyelmeztetni Jesse-t, hogy hagyja az apját, menjen vissza a szobájába, mielőtt a férfi dühe a kisfiú ellen fordul, de képtelen volt megszólalni, vagy akár megmozdulni. Elmosódott körülötte minden. Homályosan érezte, hogy valaki a karjába emeli. Olyan volt, mintha lebegne. Ismerős hang szólongatta, de a sötétség utat tört magának, megszabadítva őt a fájdalomtól.

***

Antonio felrántotta a földről a fiát. Meglepődött az elszántságtól, amit a kölyök szemében látott, miközben az anyját védte. Az ő fia. Vér a véréből. Aleria nem veheti el tőle.

– Ha még egyszer közém és az anyád közé állsz, fiú, esküszöm, hogy véresre verem a hátad! Megértetted? – Antonio Velásquez agyára vörös köd ereszkedett, ahogy Jesse Aleria védelmére kelt. Még alig volt tízéves, mégis keményen állta a sarat. Ha Marco nem lép közbe, véresre veri a saját fiát. Úgy érezte, hogy elárulták. Városszerte mindenki rettegett tőle, de Jesse más lapra tartozott. Kemény, szívós kölyök. Olyan, amilyen maga is volt ennyi idősen.

 – Megöllek, ha még egyszer anyához érsz! Esküszöm! – válaszolta a fia elgyötört hangon.

Antonio elengedte Jesse-t. Hátralépett és rideg, számító tekintettel végigmérte. Igen. Ez az ő fia. Kemény, nem hátrál meg. Tudta, hogy fájtak neki az ütések, mégsem hunyászkodott meg előtte.

– Nem nyúlok többet az anyádhoz, Jesse – kezdte lassan –, egy feltétellel. – A fiú várt. Nem szólt egy szót sem. – Anyád elköltözik, de te velem maradsz. – Antonio pontosan látta, melyik volt az a pillanat, amikor a fia megingott, mégsem adta fel. – Itt maradsz, és azt teszed a jövőben, amit mondok neked. Legyen az bármi. Ha így teszel, békén hagyom az anyádat és a testvéredet is. Nem megyek utánuk, nem keresem meg őket. De – egy pillanatra elhallgatott – ha egyszer is ebben az életben nemet mondasz nekem, vagy ellenszegülsz az akaratomnak, az anyád és a testvéred az életükkel fizetnek érte.

Antonio előre tudta, hogy mi lesz a fia válasza. Ösztönösen érezte, hogy Jesse bármit megtenne az anyjáért.

– Megígéred, apa? A szavadat adod rá, hogy nem fogod bántani őket?

– Megígérem, Jesse.

Egy héttel később jött el az ideje annak, hogy Antonio az első rideg és kegyetlen próba elé állítsa a fiát. Nem volt más választása. Aleria már felépült annyira, hogy egyszer s mindenkorra elhagyja a birtokot. Jesse-t minden áron magával akarta vinni, de ezt ő nem hagyhatta. Az elmúlt napokban nem engedte a fiút az anyja közelébe. Utódot akart. Egy igazi örököst, aki egyszer méltó lesz arra, hogy tovább irányítsa a Velásquez birodalmat.

Norbert Velásquez az íróasztal előtt térdepelt. Öt évvel volt idősebb Antoniónál. Alacsony, de erős testalkatú. Külsőre pont olyan volt, mint minden férfitagja a Velásquez családnak, mégis úgy könyörgött, akár egy asszony. A homloka verejtéktől csillogott, a teste remegett a félelemtől, és könnyek peregtek végig az arcán. Szánalmas látványt nyújtott.

– Megloptál, Norbert. A saját testvéredet loptad meg. – Antonio nem mozdult bőr karosszékéből. Az arca és a hangja nyugodtnak tűnt, ám szeme szikrázott a haragtól, szája vékony vonallá keskenyedett. – Lefölözted a hasznot, és megpróbáltál átverni.

– Nem loptam tőled, testvérem. Esküszöm – Antonio látta öccse szemében a hazugságot. Jól ismerte az embereket. Már egy arcrándulásból, egy kézmozdulatból meg tudta állapítani, ha valaki hazudott neki.

– Azt hiszed, bolond vagyok? Azt hiszed, nem veszem észre az árulásod? – Lassan felállt, kihúzta az elegáns antik íróasztal legfelső fiókját. Jesse mozdulatlanul állt az asztal mellett. Arca falfehér volt, de nem remegett. Nem szólt egy szót sem. Antonio lassan elővette azt a Magnum 44-es pisztolyt, amin Jesse-t évekkel ezelőtt megtanította lőni, és az asztalra tette.

– Jesse! Mi történik azokkal, akik elárulnak vagy meglopnak minket? – kérdezte. Antonio a fia vállára tette a kezét. Érezte, ahogy összerezzen az érintésétől, mégsem tiltakozott. Nem nézett rá, nem sírt. Jesse a fegyver után nyúlt, felemelte, és minden kérdés vagy tétovázás nélkül a nagybátyja elé lépett. Antonio ajka egy röpke pillanatra elégedett mosolyra görbült, majd újra mozdulatlanná merevedett. Nem hitte, hogy a fia elmegy a végsőkig.

– Kérlek, Antonio! A testvérem vagy. Ne tedd! Kérlek, adj egy esélyt! – Norbert zihálva kapkodta a levegőt. Zakójának ujjával letörölte arcáról az izzadságot és a könnyeket. Reménykedve Jesse-re nézett. – Fiam! Kérlek!

Jesse higgadtnak tűnt. A keze nem remegett meg, az arca nem árult el érzelmeket. Norbert homlokához tartotta a fegyvert és a szemébe nézett. Tüzelt. Norbert élettelen teste a szőnyegre zuhant. Antonio nem érzett sem szomorúságot, sem fájdalmat az öccse árulása vagy halála miatt. Kezdeti dühét mély elégedettség váltotta fel. Igen. Jesse kiállta a próbát. A fiú életében először embert ölt.

Aleria sikolya törte meg a csendet. Antonio a dolgozószoba ajtaja felé fordította tekintetét. Azon a napon látta utoljára a nőt, aki a felesége volt, s azon a napon végérvényesen eldőlt a fia jövője.

1. FEJEZET

2013 Chicago, Illinois állam

Helena Parker meredten bámult ki az ablakon. Most, hogy a család és a vendégek elmentek, egyedül maradt az aprócska lakásban. Szörnyen fáradtnak és magányosnak érezte magát. Az elmúlt két hét borzalmas volt, de kitartott. Nem adta meg magát a gyásznak. A szüleinek szükségük volt rá. Talán most először fordult elő az életében, hogy teljesen rá támaszkodtak.

A temetés szűk körben zajlott, csak egy-két barát és közeli rokon vett részt rajta. Mégis, mintha az egész világ Nicket gyászolta volna. Egész nap zuhogott. A haragos égboltot fényes villámok világították meg. Ijesztő látvány, de Lena mégsem érezte hátborzongatónak. Inkább megnyugtatta a hűvös, párás levegő.

Nick meghalt, nincs többé. Látta a koporsót, a fájdalmat a szülei szemében, mégsem hitte el, hogy a bátyja örökre elment volna, s nem maradt belőle más, mint az összehajtogatott nemzeti zászló, a katonai kitüntetések és az emléke. Nem nézte meg a holttestet, nem csókolta meg Nick arcát. Képtelen volt örökre elbúcsúzni tőle.

Soha nem fogja elfelejteni azt a borongós őszi reggelt. A szülei éppen az előző esti grill parti romjait takarították el a teraszon, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és földbe gyökerezett a lába. Alex Campbell, Nick legjobb barátja és Maxwell Taylor, a bátyja szakaszparancsnoka állt előtte. Mindkét férfi a haditengerészet sötét egyenruháját viselte. Lena Alex szemébe nézett és abban a pillanatban tudta, hogy valami nagyon nagy baj van. A bátyja halott, és nem jön vissza többé.

– Jól vagy, Csibe?

Ismerős hang térítette magához.

– Persze. Jól vagyok. Minden rendben van, csak elmerengtem. Azt hittem, már elmentél – fordult az ajtó felé. Gabriel Campbell volt az. A legjobb barátja.

Alexszel és Gabriellel gyerekkoruktól ismerték egymást. Mégis Gabe állt hozzá a legközelebb. Gyerekként sülve-főve együtt voltak. Nincsenek olyan emlékei, amelyekben Gabriel ne szerepelne. Ott volt, ha boldog, vagy szomorú volt. Örökké védelmezte. És vele volt az elmúlt pár nap minden egyes percében.

– Csak kikísértem anyáékat. Nem foglak most egyedül hagyni. Gyere – nyújtotta felé a kezét –, hoztam egy üveggel a kedvenc borodból. Nem akarom egyedül meginni, és ideje, hogy kikapcsoljuk az agyunkat pár órára.

Lena elővette a poharakat, és követte a férfit a nappaliba.

– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Gabriel. Felvette a poharát az asztalról, kényelmesen elhelyezkedett a kanapén Lena mellett. Átkarolta a vállát és magához húzta, mint mindig, amikor úgy érezte, hogy Lenának vigasztalásra van szüksége.

– Nem igazán tudom, hogy miről beszélsz – sóhajtott.

– Végig figyeltelek a temetés alatt. Egy könnycseppet sem ejtettél. – Lassú mozdulatokkal simogatta a lány haját. – Mintha lélekben teljesen máshol jártál volna.

– Tudod – kezdte –, olyan, mintha ez az egész egy rossz álom lenne. Nem akarom elhinni, hogy nincs többé. Állandóan azt várom, hogy kopogtatnak az ajtón, és amikor kinyitom, Nick ott áll sugárzó arccal és szorosan magához ölel. Még egy hónapja sincs, hogy pont így üldögéltünk a nappaliban és a terveiről beszélgettünk. Tudtad, hogy meg akarta kérni Abby kezét? Saját családra vágyott, gyerekeket akart. – Nem bírta visszatartani a könnyeit. – Holnap… – Lena megrázta a fejét, és ökölbe szorított kézfejével letörölte a könnyeit – holnap kell elhoznom a gyűrűket az ékszerésztől.

Gabriel kisimított az arcából egy tincset, és egy puszit nyomott rá. A keze tétován megállt egy pillanatra, de kis idő múlva folytatta a simogatást. Nem mondott semmit, csak az érintésével vigasztalta. Lenának eszébe jutott, hogy a férfi már gyerekkorukban sem tudott mit kezdeni a könnyekkel. Vannak dolgok, amik az évek alatt mit sem változnak, futott át az agyán. Teljesen megfeledkezve magáról, egyre szorosabban bújt a mellkasához.

A szoba kellemesen hűvös levegője, Gabriel kezének finom simogatása, bőrének illata elfeledtetett vele mindent. Hagyta, hogy átjárja az érzés, ahogy az érdes kezek végigsimítanak az arcán. Arra még emlékezett, hogy butaságot csinál, de nem törődött vele. A férfi felé hajolt, és ő is lehajtotta a fejét. Mindent kockára téve megcsókolta Gabrielt. Az elnyílt ajkak, a forró nyelvek játéka, az apró sóhajok messzire űzték a bánatot. Csodálatos volt, és Lena többet akart, már évek óta sokkal többet.

***

Gabriel az ágy szélén ült, arcát a kezébe temette. Élete talán egyik legnagyobb baklövését követte el.

– Gyere! Bújj vissza az ágyba! – Finom női kéz simított végig a hátán.

Gabriel megrázta a fejét, felállt, felvette a nadrágját és a nő felé fordult.

– Hibát követtünk el, Csibe.

– Tessék? – Lena alig tudott megszólalni a döbbenettől.

– Sajnálom. Ezt nem kellett volna megtennünk, és ezzel te is pontosan tisztában vagy. – Gabriel nem tudta, hogyan fogalmazza meg az érzéseit, hogy ne bántsa meg Lenát. Ő volt a legjobb barátja. Mindig mellette állt a bajban, mindent megbeszélhetett vele, s talán ő volt az egyetlen ember, aki szó nélkül segített, ha szüksége volt valakire. Mellette önmaga lehetett. De Lena most kedves és szép szavakat várt tőle, amit nem adhatott meg neki. A legjobb, ha ezt mielőbb kiveri a lány fejéből.

– Nézd! Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben.

– Gabe…

– Remélem, képes leszel elfelejteni azt, ami történt és megbocsátasz.

– Megbántad? – Lena mogyoróbarna szeme egyre haragosabban csillogott. Gyönyörű volt mérgesen.

– Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél.

– Ezt most te sem gondolod komolyan!

– Csibe…

– Ne Csibézz, Gabriel, mert most ez egy cseppet sem tetszik!

– Hallgass már el egy pillanatra! – Gabriel egyre dühösebb lett. Meg akarta magyarázni, de maga sem értette, hogy mi történt valójában. A temetés után Lenával maradt. Beszélgettek, felidézték a Nickkel közösen eltöltött éveket. Lena hol sírt, hol nevetett. Gabriel magához húzta, nyugtatni próbálta pont úgy, mint gyerekkorukban, de a halkan elsuttogott szavak, az ártatlan csókok, a finom simogatás észrevétlenül átváltozott egy sokkal hevesebb érzéssé. Teljesen megrészegítette Lena bársonyos bőre, lágy idomai, az illata. Már nem a gyerekkori barátját, hanem egy gyönyörű nőt látott benne, és ez nagy baj volt.

– Olyan elkeseredett voltál. Nick halála, a temetés… Nem tudom. Csak meg akartalak vigasztalni. Egyik pillanat jött a másik után, te pedig nem ellenkeztél. A rohadt életbe! A legjobb barátom vagy, nem a dugi pajtásom! – Elgondolkodva nézett a lányra. – Csibe, ugye neked nem jelentett ez az egész semmit? Ugye, te nem…

– Elég! – kiáltott Lena. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből. –  Ha még egyszer azt mered mondani, hogy sajnálatból vagy szánalomból szeretkeztél velem, esküszöm, hogy nagyon megbánod!

– Kérlek, nyugodj meg…

– Takarodj! – üvöltötte.

Gabriel szeme összeszűkült, hangja vészjóslóvá vált. – Ha egy kicsit átgondolnád, te is belátnád, hogy ez az egész nem jelentett semmit.

– Tűnj el innen, Campbell, mielőtt…

– Hallgass, már el! – kiabált Gabriel. Magára rángatta az inget és a cipőt. – Mindketten tudjuk, hogy ez az egész nem történt volna meg, ha te… – Egy vaskos könyv csapódott a fejének. – Lena! Te normális vagy?

– Takarodj a lakásomból, mielőtt olyat teszek, amit mindketten megbánnánk!

Gabriel még egy darabig figyelte Lena könnyáztatta arcát. Mondani akart valamit, de felesleges lett volna minden szó. Hátat fordított, és becsapta maga mögött az ajtót.

Két hónappal később

Lena napok óta keményen dolgozott. A chicagói Naes középiskolában tanított angol irodalmat és egyetemes történelmet, de a pénz miatt rendszeresen vállalt magántanítványokat is. Marge a hétvégén megbetegedett, ezért kénytelen volt az ő óráit is átvenni. Szerencsére a vizsgaidőszak közeledtével a magánórái megszaporodtak. Jól jön az a kevés plusz pénz, amit így keresett, de hamarosan lazítania kell. Ezt a feszített tempót nem bírja sokáig. A munka, a folyamatos feszültség, és az állandó rosszullétek kezdték felőrölni a testét. Nem vágyott semmi másra, mint egy nyugodt estére, egy bögre forró csokoládéra és a kedvenc regényére. Hátradőlt az öreg fotelben, de az égiek nem hallgatták meg az imáját. Megcsörrent a telefon. Egy darabig farkasszemet nézett a készülékkel, végül nem bírta tovább az őrjítő hangot.

– Halló.

– Szia, Csibe. Én vagyok.

Lenának elakadt a lélegzete, amint meghallotta a jól ismert hangot. Nem olyan régen még fülig szerelmes volt Gabriel Campbellbe, most viszont hangja puszta hallatára is félelem fogta el. Lassan elfogytak az átlátszó kifogásai, amelyekkel megpróbálta lerázni. Hetek kérdése, és mindent be kell vallania a férfinak. Mekkora bolond volt, amikor azt hitte, hogy a titka csak az övé maradhat.

– Szia, Campbell. Mondd gyorsan, mert épp indulok! – Befogta a kagylót, s próbált úrrá lenni remegő hangján. Ha higgadt marad, nem lesz semmi baj. Gabriel még nem tud semmit. Ha másként lenne, már üvöltve verné az ajtaját.

– Csak beszélgetni szeretnék veled.

– Sajnálom, de most tényleg nem érek rá. Ha nincs semmi fontos, akkor bocs, de le kell tennem. Épp egy magánórára sietek.

– Várj! Valamit meg kell kérdeznem – kezdte a férfi. – Tudom, hogy nem így kellene, de képtelenség utolérni téged.

– Mi olyan fontos, Gabe?

– Ugye… ugye, semmi szerencsétlen következménye nem lett annak… tudod…

– Nem, semmi – simított végig lapos hasán. Szemét ellepték a könnyek. Hetekkel ezelőtt, amikor késett a ciklusa, már biztos volt benne, hogy Gabriel gyermekét hordja a szíve alatt. Nem tévedett. A nőgyógyásza megerősítette, hogy gyermeket vár.

Gyűlölte az érzést, hogy becsapja Gabrielt, mégis ez volt a helyes döntés. A férfi túl becsületes. Ha megtudja, hogy terhes, minden eszközt latba vet, hogy feleségül vegye. Nem hagyta volna, hogy a fia vagy a lánya apa nélkül nőjön fel. Van olyan ember, akit nem szabad kalitkába zárni. Márpedig Gabriel egy idő után ketrecben érezné magát, s előbb, vagy utóbb meggyűlölnék egymást. Nem. Ezt nem engedheti. Fájt ugyan, rettenetesen fájt, de szabadon kell engednie.

 – Semmi következménye nem lett. Ne aggódj.

– Talán így a legjobb. Hétvégén hazamegyek. Nem beszélhetnénk meg ezt az egészet? – egy pillanatra elhallgatott. – Hiányzol.

– Sajnálom, Gabe. Nem leszek itthon. Még a hétvége előtt elutazom. – Mocskos kis hazudozó lettél, Lena Parker, gondolta. – Ne haragudj, de most már tényleg indulnom kell. Szia. – Még mindig remegett a keze, ahogy letette a telefont. Belé hasított a fájdalom. Meghozta a döntést. Végérvényesen, visszavonhatatlanul. Most már nincs visszaút. Úgy érezte, kettészakad. Boldog volt a gyermek miatt, akit a szíve alatt hordott, mégis üvölteni tudott volna a férfi miatt, akit örökre elveszített.

2. FEJEZET

Napjainkban. Detroit, Michigan állam

Sokan úgy tartják, hogy az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés. Antonio Velásquez nem ezek közé az emberek közé tartozott. Nem, amikor az egyetlen fia holtan fekszik a hideg föld alatt.

Azt is mondják, hogy a bosszú elpusztítja a szívet és a lelkiismeretet. Lelkiismerete talán nem volt soha. A szívét pedig abban a pillanatban apró darabokra törték, amikor Jesse-t lelőtték. Az egyetlen fia volt, igaz, nem az egyetlen gyermeke. Mégis ő jelentette számára a családot, jövőt, biztonságot, aminek egy csapásra vége.

Antonio hosszú utat tett meg Detroit szegények által lakott latin negyedéből, mire az egész várost, s szinte az egész államot a zsebében tudhatta. A szülei keményen dolgozó, becsületes emberek voltak, mégis adódtak olyan napok, amikor alig került valami étel az asztalukra. Hiába dolgoztak keményen éjt nappallá téve, hiába küzdöttek kitartóan, egy latin-amerikai család számára nem volt túl sok lehetőség a boldogulásra. Gyűlölte azokat az éveket. Az anyja lassan, a szeme láttára sorvadt el. Ő nem ilyen életet szánt a családjának. Amire szüksége volt, amit magának akart, azt így, vagy úgy, de megszerezte.

Az utca törvénye kemény tanítómester, és a fiatal Antonio ügyes tanítványnak bizonyult. Testi erejének, rátermettségének és gátlástalanságának köszönhetően hamar kivívta a többi utcagyerek megbecsülését. Ezek a kölykök egy idő után mindenhová követték. Segített nekik, megvédte őket, és kimondatlanul is a vezérük lett. Ami gyerekként eleinte csupán játéknak, apróbb csínytevésnek tűnt, az évek múlásával egyre komolyabbá, szervezettebbé vált. Utcáról utcára, negyedről negyedre hódította meg a várost. Mára mindene megvolt, amire gyerekként vágyott. Pénz és hatalom. Mégis, ahogy végignézett a szobában sorakozó emberein, nem látott mást, mint idegeneket, akik mintha azt vizslatnák, mikor roppan össze a gyász súlya alatt. Olyanok, mint a dögkeselyűk, akik arra várnak, hogy egy gyenge pillanatában lecsaphassanak rá és szétmarcangolhassák. Ez feldühítette. Talán nincs közöttük egyetlen egy sem, akiben megbízhatna, aki ne árulná el.

Élete során alig akadt pár ember, akikben igazán megbízott. Az egyik a felesége, a másik pedig a fia, de mára mindkettőt elveszítette. Aleria, a felesége, több volt, mint amit megérdemelt. Gyönyörű, tökéletes szépség. Sötét, enyhén hullámos haját mindig szigorú kontyban hordta, ami kihangsúlyozta hibátlan, világosbarna arcbőrét, kecses nyakát. Túl fiatal volt, makacs és lelkiismeretes ahhoz, hogy megértse, vagy elfogadja férje tetteit. Idővel az iránta érzett szerelme gyűlöletté vált, majd válaszút elé állította Antoniót. Vagy elengedi második gyermekével a szíve alatt, vagy könyörtelen bosszút áll a férfin mindazért, amit velük tett. Jesse az apjával maradt, és a mellette eltöltött évek alatt megkeményedett. Ugyanolyan hideg szívű, kegyetlen gyilkossá vált, mint amilyen egykor ő maga is volt.

Antonio megölhette volna az asszonyt, de még mindig szerette, és ami még fontosabb volt, tisztelte. Tisztelte a bátorságát, a kitartását, a makacsságát. Talán igaza volt Marcónak, amikor azt mondta: ha családod van, mindened megvan. Egykor kinevette a férfi érzelgős szavait, de mára belátta, hogy mekkorát tévedett. Talán még nem késő. Talán még visszaszerezhet valamit abból, amit évekkel ezelőtt olyan könnyedén eleresztett.

Egy halk köhintés térítette magához. Újra végignézett az előtte álló férfiakon, majd egy biccentéssel útjukra bocsátotta őket.

– Marco, te maradj! Beszélni akarok veled. – Látta, hogy a férfi nem lepődött meg. Jesse után talán ő volt az egyetlen bizalmasa. A múlt összekötötte őket. Még emlékezett a toprongyos, félholt kisfiúra, akit a részeges apja öklei közül mentett ki. Az akkor alig hétéves Marco Vergara mindig hűséges embereként, majd idővel bizalmasaként szolgálta. – Ülj le, kérlek, de előtte nyugodtan tölts magadnak valami erőset.

– Te is kérsz?

– Nem, most nem. – Megvárta, amíg Marco megtölti a poharát, és leül az asztalhoz legközelebbi bőrfotelbe. – Átnézted Jesse gépét?

– Igen, és azt hiszem, a fiad talált valamit, amivel egy időre visszafoghatjuk Gabriel Campbellt.

Antonio arcán apró mosoly tűnt fel. Amíg Campbell életben van, veszélyt jelent számukra. Olyan volt, akár egy véreb. Ha rávetette magát valamire, azt nem eresztette. – Biztos voltam benne, hogy a fiam rábukkan a zsaru gyenge pontjára.

– Jesse félreállította volna, ha nem lövik le.

– Minden bizonnyal, de felelőtlen volt. Elkövette azt a hibát, hogy könnyű célpontnak tekintette a fotóst. – Antonio néhány pillanatig mozdulatlanul meredt maga elé, a lehetőségeit latolgatta. A fényképész, aki három hónappal ezelőtt lencsevégre kapta egy rendőr kivégzését, karcolások nélkül úszta meg a támadást. Gabriel Campbell jó munkát végzett. Pillanatok alatt úgy eltüntette Kate Hollandert a föld színéről, mintha nem is létezett volna. Még Antonio lefizetett rendőrségi kémei sem jutottak a nő nyomára, egészen addig a végzetes napig. A lány a támadás után ismét kereket oldott, és azóta sem bukkantak a nyomára. Bárki is rejtegeti, nagyon jó munkát végez. – Mondd, öreg barátom, mit talált a fiam?

Marco a zakója zsebébe nyúlt, és elé tett egy képet.

– Ki a nő? A szeretője? – Campbellnek nem volt felesége, egy szerető pedig feláldozható, ezt Antonio jól tudta. Ha a fiának csupán ennyit sikerült előásnia, akkor vagy nem vette komolyan az őket fenyegető veszélyt, vagy a nyomozó volt túl okos és elővigyázatos.

– Nem a szeretője, de valamiért fontos Campbellnek. A fiad feljegyzései alapján a nő a kulcs a nyomozóhoz. A neve Helena Parker. Austinban tanít egy külvárosi középiskolában. Jesse őt akarta elsőként elkapni.

– Ha tényleg úgy gondolod, hogy a lányon keresztül eljuthatunk Campbellhez, akkor hozd ide! – Egy pillanatra elgondolkodott. – Ne öld meg, csak hozd ide!

– Mit akarsz tenni vele?

– Ezt a részét bízd rám. Campbell elvette a fiamat, hát én elveszem tőle ezt a nőt. Azt akarom, hogy az a mocsok szenvedjen. Szenvedjen, és térden állva könyörögjön, mielőtt végzek vele és a nővel is. – Bosszút fog állni a fia halála miatt. Lehet, hogy a családi kötelék nem jelentett számára túl sokat, de Jesse-ért képes lett volna meghalni. – Mi van a másik dologgal?

– Tudod, hogy soha nem kérdőjeleztem meg a döntéseidet, és mindig követni foglak, bármit hozzon is a holnap, de most nem értek egyet veled. – Antonio felhúzta a szemöldökét, majd intett a férfinak, hogy folytassa. – Aleria új életet kezdett. Megígérted neki, hogy békén hagyod őket, és ezt ígérted a fiadnak is. Azt mondtad a kölyöknek, ha engedelmeskedik, és azt teszi, amit megparancsolsz neki, akkor elengeded, és egy életre elfelejted az anyját. Aleria makacs asszony, Antonio, és nem fogja szó nélkül hagyni, amit tervezel. A vesztedet fogja okozni. Ha jót akarsz, akkor békén hagyod őket.

– Ő az én gondom lesz, Marco, ha eljön az ideje. Öregszem, drága barátom, de Jesse biztosította volna nekünk a jövőt. A fiam halott. Örökösre van szükségem. Azt akarom, hogy az, amit a hosszú évek alatt felépítettünk, ne vesszen el egy pillanat alatt.

– Te vagy a főnök és tudod, hogy követlek. Megteszem, amit kérsz, de ne feledd, szerintem hatalmas hibát követsz el.

– Elmondtad, Marco, és én meghallgattalak. Most menj, tedd a dolgod. Fogytán az időnk, az emberek pedig nyugtalankodnak. Pár nap múlva el kell utaznom, addigra itt legyen mind a kettő.

Chicago, Illinois állam

Gabriel megállt a kertvárosi kétszintes ház előtt, amit legalább olyan jól ismert, mint a saját szülei házát. Szinte a második otthona volt.

Még mindig élénken emlékezett arra a napra, amikor először találkozott a Parker testvérekkel. Lena hároméves volt, amikor a játszótéren Gabriel megvédte két nagyobb sráccal szemben. Nick odament hozzájuk és megköszönte, hogy segített a húgának. Alex beszólogatott Nicknek, amiért egy nála fiatalabb fiú védte meg a húgát, mire Lena bátyja bepöccent és összeverekedtek. A szüleik alig tudták szétválasztani őket. Az esetet követően ők négyen elválaszthatatlanok lettek. Lena hónapokig hősként tekintett rá. Idővel olyan szoros barátság alakult ki közöttük, ami ritka egy lány és egy fiú között. Gabriel sok mindenre megtanította Lenát. Hogyan kell verekedni, horgászni, íjat készíteni botból. Csupa fiús dologra. Világ életében úgy bánt Lenával, mintha egy lenne közülük. Amikor megpuszilta, az baráti puszi volt. Gyermeki kedveskedés. Ugratta, ha valami butaságot csinált, és megvédte, ha a nagyobb gyerekek piszkálni kezdték.

Ez a barátság akkor sem szűnt meg, amikor felnőttek. Egészen Nick temetésének napjáig. Azóta már tudja, milyen Lena csókja. Tudja, mennyi forróság, mennyi szenvedély van abban a törékeny női testben.

Hónapokig bizonygatta magának, hogy csupán testi vágyat érzett a lány iránt, de be kellett ismernie, hogy csak áltatta magát. Végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszeretett Helena Parkerbe. Ideje, hogy szembenézzenek egymással.

Bekopogott a ház ajtaján, és válaszra sem várva benyitott. Nem csodálkozott azon, hogy az anyját és Nadine Parkert a konyhaasztalnál ülve találta. Egyáltalán nem tűntek meglepettnek. Olyanok voltak, mint két összeesküvő.

– Anya, Nadine néni – bólintott a két asszony felé. Megfogta az egyik széket és a sarokba vitte. Lena így csak akkor veszi észre, ha már belépett az étkezőbe. Nem ad neki esélyt a megfutamodásra. – Csibe hol van?

– Fent vannak Nickkel – válaszolt az anyja. – Fáradtnak tűnsz, fiam.

– Hosszú volt az út. – Látta az anyja szemében a szenvedést, de nem érdekelte. Eltitkolta előle a fiát. Mégis, mit várt? Megbocsátást? Idővel biztosan, de nem most. Nem ma.

Gabriel elfordította az arcát, így már nem kell a két elkeseredett nőt néznie. Erősnek és higgadtnak kell maradnia.

– Még mindig haragszol ránk – bukott ki Stellából, és kétségbeesetten próbálta visszafojtani a könnyeit.

– Nem haragszom rátok, anya, hanem rohadt pipa vagyok. Tudtátok, hogy én vagyok Nick apja, mégsem szóltatok. Egyikőtök sem. Csak azt az egyet áruld el, hogy miért? Jogom lett volna tudni a létezéséről. Ti komolyan azt hittétek, hogy nem derül ki?

– Nem Stella tehet róla, Gabe – vágott közbe Lena anyja. – A szavamat adtam a lányomnak, hogy soha nem mondjuk el neked. Könyörgött, hogy ne szóljunk.

Hirtelen Gabriel eszébe ötlött, hogy Nadine már hónapok óta furcsán feszengett, amikor telefonon beszéltek és Lena szóba került. Akkor nem értette a dolgot, de most minden mozaikdarab kezdett a helyére kerülni.

– Ez nem kifogás, Nadine néni. Ehhez nem volt jogotok. Egyikőtöknek sem. Apa is tudott róla? – nézett az anyja könnyáztatta arcára.

– Nem. Csak pár hete mondtam el neki. Azóta alig áll szóba velem.

Gabriel ezen nem csodálkozott. Az apja azonnal hívta volna, ha annak idején tudomást szerez arról, hogy ő Nick apja. De nem hibáztathatja csupán az anyját mindenért. Lena csakis miatta döntött így. Ezt az egészet magának köszönheti.

Nadine és Stella várakozóan nézett rá, amikor meghallották a folyosón közeledő lépteket.

– Anya, szerintem maradok még pár órát. – Gabriel pontosan tudta, hogy Lena mikor vette észre. A barna szempár, ami éjszakánként oly gyakran kísértette, riadtan nézett vissza rá.

Több mint egy év után először találkoztak, és Gabriel dühe azonnal eltűnt, ahogy Lenára pillantott, aki a karjában tartotta a fiukat. Ahogy őket nézte, szemet szúrt neki az éles kontraszt a kisgyerek tejföl-szőke és Lena sötétbarna haja közt. Alexnek, a bátyjának igaza volt. Ha akarná, sem tudná letagadni a fiát, akinek ugyanolyan szürke szeme volt, mint Gabrielnek.

A gyerek nyűgösködni kezdett Lena karjában, és Gabriel hálásan bólintott, amikor Nadine felállt és elindult feléjük, hogy átvegye Nicket.

– Add csak ide ezt a nagy legényt. Stellával átvisszük a nappaliba kicsit. Azt hiszem, van mit megbeszélnetek, mielőtt elindulsz.

Gabriel megvárta, amíg magukra maradnak az étkezőben.

– Ülj le, Csibe! – mondta halk, de határozott hangon. A megismerkedésük óta így nevezte Lenát, és függetlenül attól, ami kettejük között történt, ezen most sem akart változtatni. Lena tőle kapta ezt a kedves becenevet.

– Inkább állok, úgyis lassan indulnom kell. – Még mindig idegesen toporgott az étkező bejáratánál. – Melyikük mondta el? – „Most is, mint mindig, egyből a közepébe”, gondolta Gabriel. Lena soha nem köntörfalazott. Mindig pontosan azt kérdezte, amit tudni akart. Hiányzott belőle a nők többségére jellemző ködösítés vagy mellébeszélés. Eddig soha nem alakoskodtak egymással, és Gabriel örült annak, hogy legalább ez nem változott kettejük között.

– Nem ők mondták el. Alextől tudom, de előtte még bevitt egy kemény balost. – Gabriel az emlékezéstől megdörzsölte az állát, ami még napokig sajgott a bátyja ütésétől. – Ülj le! Ezt meg kell beszélnünk. Ami azt illeti, már másfél évvel ezelőtt meg kellett volna tennünk.

– Nincs mit megbeszélnünk. Az én döntésem. Nick az én felelősségem.

– Az én fiam is! Elhallgattad előlem. Mégis, hogy tehetted? – Nagyon kellett türtőztetnie magát, hogy ne kiabáljon, hogy ne pattanjon fel és rázza meg a lányt. – Belegondoltál egy percig is, hogy mit éreztem, amikor megtudtam? – Lena megrázta a fejét – Nem. Hát persze. Téged nem is érdekelt, hogy mit fogok érezni. Te, Helena Parker, eldöntötted. Úgy döntöttél, hogy teljesen kizársz az életedből. A fiam életéből. Soha nem akartad elmondani. Ugye?

– Az én döntésem volt. Az én felelősségem. Ő az én fiam. – Az ajka remegett. A könnyek egyre gyűltek Lena szemében.

– Eddig talán így volt! – Felállt, és a lány elé lépett. – Ő az én fiam is, akár tetszik neked, akár nem. Eddig az volt, amit te akartál, de ennek vége. A szabályok mostantól megváltoztak. – Lena felemelte a fejét és ránézett. Látta az arcán és a szemén a növekvő kétségbeesést. Legszívesebben magához ölelte volna. Te jó ég, mennyire szereti ezt a nőt, és mekkora ökör volt, hogy csak úgy elengedte. – Most pedig kedvesem, megyek és megismerkedem Nicholas Campbellel. – Elment a lány mellett, de egy pillanatra még megfordult. – Mire visszajössz a városba, döntsd el az esküvő dátumát. Maximum három hónapot kapsz. Egy nappal sem többet. – Egy pillanatra elhallgatott, időt hagyva Lenának, hogy megeméssze a hallottakat. – És mielőtt nemet mondanál, jó, ha tudod, olyan gyermek-elhelyezési pert akaszthatok a nyakadba, amilyet ez a környék még nem látott. Afelől pedig egy szemernyi kétséged se legyen, hogy melyikünk fog kikerülni vesztesen.

– Pontosan ezért nem szóltam neked! – suttogta szaggatottan Lena. – Nem leszek egy olyan férfi felesége, aki csak a fiam miatt akar elvenni.

– Elmondtam, mit akarok. Innentől rajtad áll, hogyan döntesz.

– Ezt nem teheted.

– Nálad jobban senki nem ismer, Csibe. Ha kell, megteszem, és ezt te pontosan tudod. – Utálta magát az előbb kimondott szavakért, és talán butaság volt megfenyegetnie, de Lena nem hagyott más lehetőséget. Szerette a lányt, és ezt idővel majd bizonyítja neki. Az, hogy elengedje őket, szóba sem jöhetett.

Ellépett mellőle, elfordult, és a nappali felé indult. Még hallotta, ahogy halkan becsukódik a bejárati ajtó, majd felbőg Lena autójának motorja.

Percekkel később Nadine térdelt le mellé a szőnyegre, ahol Nickkel játszottak.

– Kicsit finomabb is lehettél volna vele. Tényleg el akarod venni a lányomat?

– Csibével nem lehet finomkodni, ha valamit el akar nála érni az ember, és igen, Nadine néni. El akarom venni a lányodat.

– Csak a gyerek miatt nem szabad összeházasodnotok. Idővel tönkretennétek egymást és a kicsit is. Csupán e miatt ne vedd el.

–  Nem a gyerek miatt – Gabriel az asszonyra emelte a tekintetét –, csak eddig nem láttam az orromnál tovább. Boldoggá fogom tenni a lányodat.

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nem lesz könnyű dolgod, fiam, de azért nem reménytelen a helyzet. Ránk mindenben számíthatsz. Meddig maradsz?

– A holnap reggeli géppel indulok Austinba. – Nadine kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Elfogadták az áthelyezési kérelmemet az ottani kapitányságra. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy Csibét és Nicket akarom.

dedikal

A regény megvásárolható nyomtatott és elektronikus formában: itt

Reklámok